A vörös regina: regény

– Berukkoltam a jó friss vízzel, Regina – igyál.

Ezt úgylátszik eltaláltam, mert a leány azonnal felugrott kuporgásából és mohón nyúlt a víz után. Nagyokat ivott belőle s elégedettségében szinte föllélegzett.

– Roppant szomjas voltam… mondta lecsillapodva.

– No, látod! Ha előbb itt lett volna ez a csuda víz, nem dühösködtél volna…

– Hadd el… az ilyen hazug majom még a legjámborabb embert is képes feldühösíteni.

– Például téged, jámbor Regina – csalánoztam meg kötekedve, miközben a »spatá«-val hirtelen megfelelő lyukat szerkesztettem a kokeszli számára.

A leány sápadt vonásain most már mosoly játszadozott.

– Nem vagyok jámbor – vonogatta vállait, – igazi formámban előtted még nem is mutatkoztam, mert féltem, hogy elriasztlak…

– Ohó!.. Add csak errébb azt a borsókonzerves skatulyát – borsólevest fogunk főzni. Jó! Szereted a borsólevest?

– Bánom is én, csak meleg étel legyen.

– Úgy van! Az a fő, hogy meleg legyen. Ezenközben megmutogathatod, ha akarod, »igazi« formádat is. Meg fogod látni, hogy kanalazni fogom a jó meleg borsólevest és nem fogok elriadni, sem elszaladni. Tőlem figurázhatsz, lelkem! A gyufát, Regina… ott van a blúzom balzsebében.

Regina nyujtotta a gyufát. Mialatt kellő szakértelemmel alágyújtottam és a tűzre helyeztem a vízzel telt »kokeszli«-t, valami affélét dunnyogott, hogy indulatosság dolgában nagyon rossz természete van és szeretne megváltozni. Annak a bamba csavargónak is csak úgy sikerülhetett erőt venni rajta, hogy hirtelen hátracsavarta és összekötötte a kezeit, különben egészen bizonyosan megvakította volna… Kitépte volna körmeivel a szemeit.

– Tán nem?

– De! Kitéptem volna a szemeit… – ismételte fenyegetve.

– Ilyen veszedelmes tudsz lenni?

– Ilyen.

– Uh!.. Akkor ne gyere közel, ha dühös vagy.

– Rád nem vagyok dühös.

– De akkor se gyere közel, ha dühös leszel rám. Titokban ugyanis komolyan el vagyok rá szánva, hogy amely órában meg találnék vakulni – abban az órában egészen nyugodtan főbelövöm magamat. Vesd ide, kérlek, azt a pár száraz galyat, – nem elég lángos a tűz.

Száraz fűvel is bíztattam a tüzet, hogy nagyobb lánggal égjen. A felbugyborékoló forró vízbe aztán belealkalmaztam a konzerves doboz tartalmát és azzal a bizonyos kellő szakértelemmel szorgalmasan kavargattam, nehogy a kokeszli fenekén odaégjen. A készülő borsóleves finom illatai szállongani kezdtek.

Regina figyelmesen nézte a munkát, a megkezdett cirkulusból azonban nem lendült ki. Újabb dunnyogásából valami affélét értettem meg, hogy titkos elhatározásom voltaképen vétek az Isten ellen és sokban gyengeség is.

Odavetettem, hogy lehet. De már csak megmaradok amellett, hogy a magam szempontjából nekem van igazam.

– Ennélfogva ügyelj, hogy legnagyobb mérgedben se kapard ki a szememet.

– Bolond beszéd… rázogatta fejét a leány.

– Nem olyan bolond beszéd, mint amilyennek ebben a pillanatban gondolod, – válaszoltam jókedvűen, mert az »otthon« érzése és a pompás illatokkal párolgó meleg leves ritka jókedvre hangolt, sokkal különbre, mint aminőt valamely milliomos egy rogyásig megrakott fényes asztal mellett valaha érezhetett, – mivel azonban erről még ráérünk diskurálni, most szaladj ide a csészével és szegj magadnak kenyeret is!

Becsületesen kétfelé osztottam a levest, felét Reginának, felét a sajkába magamnak. Volt annyi, hogy két éhes tót napszámos is jóllakhatott volna. Nem sikerült egészen forsriftosan, mert kicsit sűrű volt, de ez a szépséghiba kívánatosságából semmit sem vont le. Felségesnek találtatódott és amint mondani szokás, az utolsó »cseppedescseppig« megevődött. Hathatós dícséretemre mondva, Regina suttyomban még ki is nyalta a csészéjét, amikor azt hitte, hogy nem nézek oda.

Utána sajtot ettünk, erre még néhány kisebbfajta kortyocska hazámbeli szilvóriumot küldtem le a torkomon. Rá akartam venni a leányt is, hogy próbálkozzék meg a sárga kinccsel, de nem akart.

– Sohasem ittam effélét…

– Nem is tudod te, hogy mi a jó.

– Lehet.

– Lerészegedni nem muszáj, – egy-két kortyocska pedig meg nem árt.

– Nem kérek.

Visszatettem a kincset a hátizsákba és nem erőltettem. Ezzel is aképen állt a dolog, mint a szalonnával, – legyen tehát neki a maga tökéletlen gusztusa szerint.

Legvégül egy szál cigarettának elfüstölése következett. Reginát persze ezzel is megkínáltam, de erre már nevetett.

– Aber geh!.. Mi jut eszedbe? Örülj, hogy neked van.

– Szívesen adom.

– Nem kérek.

– Hát mit kérsz?

– Semmit. Jóllaktam.

– Ez a fő! Minden más ezután következik. Azt persze tudod, hogy mi következik ezután?

– Mi?

– Nézz a térdedre.

A fehér térdecskék bizony mindenütt kilátszottak a szoknya rongyai alól, hiába akarta őket a szomszédos szoknyarongyokkal eltakarni.

– Ne fáradj, Regina, mondtam már, hogy ezekkel a rongyokkal semmire se mégy. Olyan foszlós lett ez a holmi, hogyha csak hozzányúlsz is, már szakad, mint a pókháló. El kell dobni a blúzt is, a szoknyát is. És hozzá kell fogni szaporán, hogy új köntöst fabrikáljunk ezek helyett a végkép tönkrement rongyok helyett. Most tehát ez következik.

– Jól van, – bólintott engedelmesen – csak azt szeretném tudni, hogyan képzeled a dolgot? Ebből a hosszú orosz köpenyből rövidet – nekem valót – csinálni könnyű, de miképen csináljak a nadrágból szoknyát?

Nevetett.

– Mit gondolsz?

– Hm… ez fogas ügy, Regina. Sőt kivihetetlen. Ennélfogva neki se lehet vágni. Azonban várj csak… Szoknya helyett alkalmatos bugyogót csinálunk és megvan.

– Bugyogót?.. nevetett derült jókedvre hangolva a leány. Szörnyen komikusnak tetszett neki a dolog.

– Miért ne?

– Aztán micsoda maskara leszek én egy ilyen bugyogóban?

– Minden úri dáma hord bugyogót.

– Persze, hogy hord, csakhogy a szoknya alatt és nem posztóból, hanem lágy vászonból, vagy épen selyemből… okos!

– Aha! ez igaz… De nem tesz semmit. Ha lágy vásznunk vagy selymünk volna, abból csinálnók meg a bugyogót, mivel azonban nincs, abból kell megcsinálni, amink van. Ez olyan világos, mint a vakablak… A köpenyeg alatt pedig nem fog látszani, hogy nem szoknya van rajtad, hanem bu… azaz, hogy voltaképen – nadrág. Igy van, vagy nem így van?

A leány olyan szívből nevetett ezen a tótágast álló baka-okoskodáson, hogy egészen belevörösödött. És csodálatosan megszépült erre a néhány rövid pillanatra. Szinte megbámultam.

– Dehogy is van így, dehogy! – mondotta újra fel-feltörő hangos nevetéssel, miközben felbomlott vörös haját ismét helyes kontyocskába iparkodott csavarni fején, ez a művelet a rakoncátlan hajjal azonban csak fölötte hiányosan sikerült – kócos maradt biz az továbbra is, – legkivált pedig azért nincs így, mert nem maradhatok ebben a melegben mindig köpenyegben. Ha pedig nincs rajtam, akkor kész a maskara.

– A maskarához az kell, hogy valaki röhögjön rajta. Én nem foglak kiröhögni.

– Te nem, de más.

– Hol van az a »más«?

– Idetévedhet valaki megint, mint az a… hős.

– Ganz úr? Az Árpi? Hol van az már, az Isten éltesse… Egyébként pedig ez az Árpi sem röhögött rajtad. És más katona sem fog ilyen szamárságot cselekedni, sőt észre sem fogja venni, hogy mi van rajtad. Ki bajlódik most ilyen csekélységgel? Fogjunk hozzá, Regina, – add errébb azt a muszka nadrágot, lássuk, mire megyünk vele?

Kiraktam magam elé a »Proprietäten«-raktár tartalmából a tűt, cérnát, ollót és azután elkezdtünk okoskodni a nadrág fölött. A feladvány nem volt könnyű, de nem is megoldhatatlan. Főleg, ha szabni tudtunk volna. De nem tudtunk. Regina értett a tűhöz, a szabáshoz azonban tán még annyira sem, mint én, mert én legalább bátran nekimentem az ollóval és a szükségesnek látszó határig leadjusztáltam a fölösleges hosszúságot.

– Próbáld föl, Regina, – lássuk!

– Hogyan próbáljam föl? – kérdezte a leány.

– Hát úgy, hogy vedd fel.

Regina kicsit zavartan, de nevetésre szélesedett arccal suhogtatta meg szoknyája rongyait.

– Erre vegyem fel?

– Dehogy arra!

– Előtted vessem le a szoknyámat?

– Eredj oda a nyírfa mögé és ott vesd le és ott vedd föl ezt a megadjusztált mesterművet is – nesze! Gondold, hogy én vagyok Worth – az meg ott a szalonom, ahol a dámák a toiletteket fölpróbálják.

Regina kacagott. Feltűnt, hogy valami félóra óta minden semmiségen kacagott, amit azelőtt sohasem tett.

– Hein, barátom… kár, hogy nem vagyok dáma.

– Én is sajnálom, hogy nem vagyok Worth.

– Ki az?

– Az egy milliomos női szabó. Világhírű sneider-művész. De akár az életembe fogadok, hogy ilyen bugyogót még száz ily világhírű sneider-művész sem tud csinálni, mint amilyen ez. Eredj, lelkem és próbáld föl. Azután mutasd magad, lássam, mit kellene rajta változtatni, hogy viselhesd.

Eképen történt.

Regina ledobta szoknya-rongyait, felvette a mesterművet és néhány perc múlva ismét ott állt előttem.

– Da! Itt vagyok! – mondotta nevetve, hetykén, mialatt elébem állt és kacagó tekintettel, kevélyen kidüllesztett mellel haptákba helyezkedett szakértő színem előtt.

A mű jobban sikerült, semmint két ilyen kontártól, mint amilyenek mi voltunk, várni lehetett volna. Térdtől lefelé gamasniszerűen simult lábszáraira és egészen jól passzolt, – szűkíteni csak a deréktájon kellett. Azt egy kicsit túlbőre találtam szabni, holott pedig azt hittem, hogy nagyon is szűkre szabom.

– Be karcsú nádszál vagy te, Regina.

– Azt akarod mondani, hogy sovány, mint a kutya… nem igaz?

– Nem igaz.

Összébb húztam derekán a művet.

– Jó lesz így?

– Húzd még szűkebbre, különben leesik. Igy… még egy kicsit… még, még!

– Hiszen már alig marad valami.

– Látod!.. És még ebbe is belefér az ilyen sovány kutya.

– No, de most már csak elég szűk lesz?

– Elég. Igy jó lesz! Ne ereszd el…

– Fogom.

– Persze, most ki kellene belőle bújnom…

– Bújj ki.

– Ej, hát nem bánom, – nevetett elszántan a kis Regina – kigombolom és kibújok. Nem is tudom, mit teketóriázok veled annyit…

– Okosan.

Egy szempillantás alatt lenn volt róla a mestermű és a másik szempillantásban már a rongyos szoknyácska is visszakerült előbbi helyére a derekára. Oda se néztem. Higyje, hogy nem láttam semmit. Persze, nem hitte. De csak az arcát kitüzesítő vérhullám árulta el, hogy a teketóriázást helyénvalónak találta volna, akármilyen nagy varázsló is a megszokás és bármily letompító ereje van is a kényszerűségnek, amely bizony még a legkényesebb tekinteteket is fölborítja. Az ember úgy próbál segíteni ezeken az elkerülhetetlen bajokon, hogy nem beszél róluk, sőt úgy tesz, mintha semmit sem venne észre.

Hozzáfogtunk a bugyogó szűkítéséhez. Én nagyjában összeférceltem, Regina aztán átvette és rendesen összevarrta. Hasonló munkafelosztás kísérte a blúz átalakítását is, csakhogy ez sokkal keményebb dió volt, mint amellyel most elvégződtünk. Ha sorhadbeli katona lettem volna, talán hozzá sem fogok, – egy tartalékos előtt azonban semmi sem lehetetlen. Morelli kapitány úr szerint: az ügyes rezervista fölér egy gépfegyverrel. Ennél nagyobb dícséretet nem mondhatott.

Ennélfogva bátran nekimentem a blúzügynek is. Regina segített ahogy tudott, de inkább csak biztatott, semmint segített.

– Nem baj, ha nem is fog úgy passzolni, mintha rám öntötték volna, – elég, ha fölvehetem.

– Persze, persze…

– Fölpróbálom. Rajtam jobban meglátod, hogy mennyit kell levenni a nyakon, a háton és a mellen. Fölvegyem?

– Vedd.

Úgy festett benne, mint egy bő zsákban. Borzasztó sokat kell »bevenni« – hogy viselhesse.

– Csak bátran! – biztatott mosolyogva.

– Ha bátorsággal lehetne megcsinálni, akkor már rég készen volna, – tudomány kell ide, lelkem, nem bátorság. Félek, hogy teljes-tökéletesen elfuseráljuk. Megállj csak…

– Állok… bólintott pajzán mosollyal a leány.

– Legnehezebb rész a nyak, – okoskodtam azzal a bizonyos kellő szakértelemmel, miközben összébb fogtam nyaka körül a blúzt, hogy a lehetőségig hozzásímuljon.

– Szt… szisszent föl kacagva a leány, – csiklandozod a nyakamat.

– Nem akartam. Megállj csak…

– Mondtam már, hogy állok!

– Jó, jó… Azt akarom tudni, hogy így, ahogy most fogom, nem szorítja a nyakadat?

– Nem.

– Akkor ide egy vonást csinálok. Igy! Ez rendben van. Tessék megfordulni. Most jön a legeslegnehezebb rész – a mell.

Regina szembefordult és mosolyogva várakozott. Sejtette, hogy hiányos találékonyságom bukfencet fog vetni a feladat nehézségei előtt.

– Baj, baj… dörmögtem elakadva. Hogy kellene ezt megcsinálni, Regina? A derekadhoz szűkíteni kellett a bugyit, a melledhez azonban tágítani kell ezt a blúzt – és ez sokkal nehezebb dolog, mint a másik.

– Ne fáradj, nem lehet megcsinálni és ezzel punktum. Lapos szabású férfiblúzból lehetetlenség női derékblúzt csinálni, ennyit én is tudok, pedig nem értek a szabáshoz, – de látnivaló, hogy nem lehet, tehát hiába ráncolod össze a homlokodat.

– Hát bizony nem lehet…

– Hagyjuk így.

– Muszáj, mert nem tudjuk megcsinálni. Ha nem volna ilyen szép ez a vidék… és ennyire dús…

– A blúz kedvéért nem vághatom le a melleimet…

– Nem bizony! Szóval…

– Szóval, azt akarod mondani, hogyha nem volnék ilyen nagymellű, meg tudnád csinálni a blúzt is.

– Ilyen szamarat nem mondok.

– Csak gondolod…

– Nem is gondolom. Van nekem szemem és tudom, hogy mi a szép.

– Mi?

– Majd megmondom egyszer… De akkor is csak úgy mondom meg, ha bizonyos leszek benne, hogy nem kaparod ki a szememet. Nesze, varrd össze a blúz nyakát, azután adjusztaljuk meg hirtelenében a köpenyeget is. Estig az egész toilette készen lehet.

Regina átvette a blúzt, leült a fűbe és a kibontott fércelés nyomán összevarrta a megszűkített ruhadarabot. Gyorsan és ügyesen bánt a tűvel, észre lehetett azonban venni, hogy sohasem tanította senki erre a mesterségre, mert eszébe se jutott, hogy gyüszű is van a világon.

Amíg dolgozott, én a köpenyt rövidítettem le és húztam össze a hátrészeken, hogy ki ne potyogjon belőle a kamerád.

– Állj fel és próbáld föl ezt is! Hátha jó lesz.

Felemelkedett ültéből és fölvette a köpenyt. Csepp híjján szinte eltrafáltam a szükséges méreteket.

– Ládd, milyen csuda sneider vagyok! Majdnem jó. Ha még szűkebbre fogom vagy két-három centiméterrel – egészen passzolni fog. Olyan helyes kis muszka leszel benne, mint a pinty.

– Még hasonlítani sem akarok azokhoz a…

– Lassan Regina! Azok is szívesen látnák az ilyen kis muszkát, mint amilyen te vagy…

Rám bámult és nem értette a dolgot. Majd csendesen ismét leült a földre, kezébe vette a tűt és szótlanul varrogatni kezdett. Éreztem, hogy valami hibát követtem el. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de valami hibát… Egy vékony hajszállal talán tovább csúsztam, semmint szabad lett volna. Nem voltam vele tisztában, hogy mit kell tennem, csak az látszott bizonyosnak, hogy ennél a megcsúszásnál – vagy minek nevezzem – nem állhatok meg. Tovább kell csúsznom még egy hajszállal és most már, – úgy éreztem – szinte ellenállhatatlanul tovább kell csúsznom, különben mindjárt sírva fakad a kis kamerád… A szája már most pityergésre áll…

Leültem melléje a földre és gyöngéden kezembe fogva a kezét, megszorítottam.

– Nézz a szemembe, Regina… ostobaságot beszéltem, ne haragudj… Keresztül mennék annak a muszkának még a lelkén is, aki csak egy ujjal is hozzád merne nyúlni…

Kivonta kezét a kezemből és félre nézett. Azon gondolkozott-e, amit mondottam, vagy egészen más irányban tünődött-e el, nem tudtam eldönteni. Lehet, hogy semmin sem gondolkozott, sőt az is lehet, hogy nem is figyelt arra, amit hallott. Tartalomban legalább nem, hanem csak a külsőségekben és azok között is csak arra, amely testi formáira vonatkozott. Lassanként észre kellett vennem, hogy ez a pont ennél az egyébként felette igénytelen teremtésnél is épen oly érzékeny és könnyen sebezhető volt, mint bármely más nőnél – csak jobban tudta titkolni, mint más és azzal iparkodott elejét venni a feléje röppenthető gúnynak, hogy önmaga is elég ügyesen gúnyolódott maga fölött. Persze, hogy ez az önmaga kicsúfolása nem volt őszinte, s ez okon az én ártatlan megjegyzésemben is titkos csúfságot gyanított, amire pedig igazán nem gondoltam. Sohasem voltam csúfolkodó természetű.

Azt hihettem volna, hogy Regina erről már meg van győződve, holott pedig – úgy vettem észre – nem volt. Ezt mondotta:

– Nem beszéltél ostobaságot, de nem is azt mondtad, amit titokban gondolsz… Hein, barátom – van nekem is eszem. Nagyon jól tudom én, hogy keresztül mennél annak a muszkának a lelkén, aki megtámadna, ezt azonban bármely becsületes fiú megcselekedné, ha látná, hogy egy ilyen magamfajta vézli veszélyben forog.

– Ez igaz. Ezt minden becsületes magyar katona megcselekedné.

– No, látod!

– Mit kell itt látni?

– Azt, hogy nem vagy kivétel.

– Nem emlékszem, hogy ilyen érdemet akartam volna magamra akasztani… Nem is hiszem, hogy valami glória-féle világítana homlokomon. Fityeg valami efféle a homlokomon?

Regina pityergésre húzódó szája most egy pillanat alatt mosolygósra csucsorodott, s a következő percben már el is nevette magát.

– Ná… válaszolta derülten – nem »fityeg« semmi.

– Csak azért… Titokban ugyanis semmit sem gondolok rólad…

– Elhigyjem?

– El. Amit titokban gondolok, azt nyiltan is akármikor elmondhatom. Sem rajtad nem esik miatta folt, sem rajtam.

Regina bólintott.

– Schon gut… tudom, hogy tisztességes ember vagy.

– Olyanforma…

Ezt a haszontalan beszédet sikerült abbahagynom. Megnyugtatásomra és dicséretemre légyen egyébként megjegyezve, hogy az ilyen üres szalmacséplést mindig Regina kezdte és nem én. Lehet, hogyha végig engedem csépelni, mag is hullott volna az üresnek látszó szalmából – félúton azonban eddig még mindig sikerült elakasztanom a munkát és így a maghullás elmaradt. Ennél az igyekezetnél nem is annyira az értelemre, mint inkább természetes ösztönömre hallgattam, mely megállásra biztatott – félúton. Éreztem, hogy ezen a határvonalon túl – felette könnyen vetek bukfenczet és egyenesen a kis vörös Regina ölébe pottyanok…

Félóra múlva leszállt az alkony. A nyugati firmamentum gyorsan borulni kezdett, s csakhamar megérkezett a szél is. Az erdő fái hajladozni kezdtek, – saját külön nyírfámról pedig százával hullottak fejünkre a levelek.

Reménykedve tekintettem a gyorsan közeledő borulat felé. A folytonos nagy forróság után szinte epekedett az ember egy kis jóravaló eső után, amely elűzze, vagy legalább mérsékelje a nagy meleget.

Regina fölemelkedett kuporgásából, fölvette a számára átalakított orosz köpenyeget, azután ismét visszaült előbbi helyére a nyírfa alá.

– Rögtön itt a zápor – mondotta fejével a beborult égre intve – jó lesz, ha te is magadra szeded a köpenyegedet. Úgy látom, erős zivatar jön.

– Csak már itt lenne!

– Negyedóra múlva itt lesz.

– Hurrá, csak ide! Nagyon szívesen látom.

– Én is. Az ember megfúl ebben a borzasztó melegben…

– Bizony, ha olyan kövér valaki…

– Baj ez a sovány kutyának is.

– Itt nincs sovány kutya! Itt csak egy finom formájú helyes kisasszony van.

Regina kidugta kezét a köpeny szörnyű bő ujjából és megfenyegetett.

– Ne komiszkodj, barátom, mert bosszút állok.

– A szent igazságot mondom!

– Meglásd, hogy bosszút állok…

Ideje volt, hogy magam is beburkolódzam köpenyegembe, mert az eső megeredt. Bőséges tömegben zuhogott alá, meg lehettem vele elégedve. Megmutatkoztak az egek tűzcsóvái is – hatalmas villámok nyilaltak keresztül a sötét felhőtömegeken, s egyik mennydörgés a másikat érte, A föld szinte megrázkódott. Nagyszerű vihar száguldott felettünk – egy kicsit már sokallani is kezdtem a hatalmas áldást.

Volt egy vízhatlan ponyvadarabom – azt kénytelen voltam fejemre húzni, különben átázott volna rajtam a bakaköpeny.

– Ide gyere, Regina és bújj le a ponyva alá! – kiabáltam a közvetlenül mellettem kuporgó leányra, olyan hangon, mintha egy egész huszársvadront kommandíroztam volna. Máskülönben nem hallotta volna meg a folytonos mennydörgés miatt.

Szót fogadott és bebújt mellém a ponyva alá. Igy kuporogtunk egymás mellett valami félóráig, anélkül, hogy a vihar alábbhagyott volna. Sőt mintha még nőtt volna ez a rettenetes erő. A dörgések utóhangja néha hosszantartó mély hördüléssé keményedett, mint a legnagyobb kaliberű nehéz ágyú hangja… Szinte lestem, hogy mikor robban már a lecsapó »Geschoss« és mikor repülünk föl Reginával együtt a mennyországba…

Derekam, térdem zsibbadni kezdett a mozdulatlan kuporgásban. Kedvező kilátás – semmi. A vihar nem engedett. Zuhogott az eső, vágta a ponyvánk tetejét, a dühösen tovaszáguldó szélvész pedig oly erővel próbálta letépni fejünk felől ezt a szerencsétlen ponyvát, hogy alig tudtam elég keményen megmarkolászni.

– Borzasztó orkán – mormogta nyugtalanul a leány.

– Nekem elég volna.

– Te kívántad…

– Igaz, de nem ennyit.

Néhány percnyi hallgatás után Regina ismét megszólalt.

– Hány óra lehet?

– Fél kilenc felé jár.

– Borzasztó…

A villám lecsapott. Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt s mintha a föld is megingott volna…

Regina belém kapaszkodott és megragadta a vállamat. Én is ösztönszerűen hozzákaptam, mintha valamely mélység széléről kellett volna visszarántanom, ahová belezuhanni készültünk…

Azután rövid csend… az orkán elült… Pedig csak az én fülem mondta föl néhány pillanatra a szolgálatot, az orkán tovább tombolt. Mire pár pillanat múlva ismét meghallottam a mennydörgések hangját, Regina is magához tért kábultságából és suttogva kérdezte.

– Vajjon hová üthetett?

– Messzire nem, az bizonyos…

– Úgy éreztem, – suttogta egész testében remegve – hogy belénk ütött… Nézz ide, fogd meg a kezemet – azt hiszem, megbénult…

– Ugyan!

– De igen, azt hiszem…

Amikor meggyőződött róla, hogy nem úgy van – elhallgatott. Én sem beszéltem. Mozdulatlanul, némán kuporogtunk megint valami félóráig a ponyva alatt. Az volt a szerencsénk, hogy ez a nyírfa volt itt a legmagasabban fekvő pont, különben nyakig vízbe kerülhettünk volna. A ponyvára lezúduló töméntelen víz így lerohant mellettünk az árok felé és aránylag elég szárazon hagyta azt a kicsi helyet, amelyen szoronganunk kellett.

Ebből a kényelmetlen szorongásból azonban már igazán elég volt. Teljességgel nem éreztem a térdeimet. Akárcsak két fadarab. A derekam meg most már fájni kezdett.

– Tartsd csak jó erősen a ponyvát, Regina…

– Mit akarsz?

– Kibújok. Nem bírom ezt a kuporgást.

– Én sem – mondotta hirtelen a leány.

– Nem bánom, ha bőrig ázok is… föl kell állanom, különben belenyomorodok ebbe a kuporgásba.

– Én is.

Egyakarattal fölemelkedtünk. Még ugrani is akartam, hogy ismét életet teremtsek tagjaimba, a kísérlet azonban nem sikerült, – valósággal meg voltam bénulva a több mint egy óráig tartó guggolástól. A leány nemkülönben. Két nehéz fatuskó voltunk, – egyik jobban fájtatta a derekát, mint a másik.

A ponyvát nem lehetett tartani – félrecsapta a szélvihar és kifordította a visszájára. Akárhogy markoltam is, mindig visszájára került. Erre eleresztettem – üssön beléd a mennydörgős mennykő. Én bizony nem birkózok vele többet.

– Fogd meg, mert elviszi a szél! – kiáltotta a leány és maga is utána kapott, de már késő volt – a ponyva repülni kezdett szárnyak nélkül s egy szempillantás alatt eltűnt a Morelli-féle Graben vízzel telt mélységében. Oda sodorta be a dühös szélroham.

– Kár volt elereszteni – mondotta neheztelve Regina – most ázhatunk.

– Inkább ázok, de nem kuporgok többet.

– Richtig! ez igaz! Én sem kuporgok többet. Ebbe a vizes latyakba azonban nem lehet éjszakára lefeküdni. Szedjük össze a holminkat és gyerünk éjszakára a barlangba… be az erdőbe. Látnivaló, hogy egész éjjel zuhogni fog. Reggel visszajöhetünk. Jó?

– Jó.

Öt perc múlva már útban is voltunk. Regina elől ment – én utána. Koromsötétben bukdácsoltunk előre az erdő fái alatt. Egy-egy villám vakító fénye után csak annál sötétebb lett. A tulajdon orromat sem láttam, nemhogy az előttem haladó Regina alakját ki tudtam volna venni. Máskor tíz percig tart ez az út – most beletelt harminc is, míg végre Regina megállt és megfogva kezemet, megvígasztalt.

– Itt vagyunk! Hajolj, nehogy beleverd homlokodat a sziklába.

Még egy perc és benn voltunk a barlangban. Helyesebben szólva: benn voltunk egy talán még vakabb sötétségben, mint odakünn. A hely azonban száraz volt és most ez volt a fő.

– Le a cókmókkal, fiú! – vezényelte Regina jókedvűen – és gyújtsd meg a lámpást. Itt vagyunk. Nagyszerű éjjeli szállás! Dícsérem az eszemet, hogy rágondoltam. Úgy fogunk aludni, mint a tej. Odakünn ordíthat a szél, ahogy akar – fittyet hányok neki és annál jobban fogok aludni, minél eszeveszettebbül ordít. A lámpást, fiú, a lámpást! Azután rakd ide szépen a szikla alá a holmit, én addig meg fogom csinálni a te ágyadat is.