Eredeti népmesék

A VERES TEHÉN

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hitták, ez annyira szerette az anyját, hogy mindig utána ment, akár hova ment az anyja, úgy annyira, hogy néha maga a királyné is megsokalta ezt a nagy szeretetet, rá rá kiáltott, hogy: „Mit csikókodol mindég utánam?“ de ez se’ használt semmit, Ferkó megfogta az anyja ruháját, el nem eresztette volna tán ha agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott virasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se’ szép szóval, se’ fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani, mindég arra ment volna, a merre az anyját temették.

Volt abban a városban egy özvegy asszony, annak volt három lyánya, ezek mindég csalogatták Ferkót magukhoz, addig addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegy asszonyt, hogy a király utoljára rá lett, elvette. Hej szegény kis Ferkó nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen roszra fordul; mert alig hogy haza vitték a mostoháját, mindjárt máskép bánt vele, addig mindig tömte bele a legjobb ételeket, azután meg a korpa kenyeret is darabonként kéztől adta neki; a maga lyányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se’ eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindég ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva, nem igen gondolt rá, hogy mivel tartják a fiát, mit adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindég azon mesterkedik, hogy mi módon veszithetné el Ferkót, hogy az ország az ő lyányaira maradjon, – majd máskép vette volna ő is a dolgot!

Itt – lelkemadta – meg se’ gondolnák kelmetek, mi történt a dologból? Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen az istállóba, mint a ki tudja a járást, megállott a jászol előtt, csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csudája tehén az; mit keres az ott? szaladt egyenesen a királyhoz, elmondta neki a dolgot. A király is megörült a mint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejős tehén; megparancsolta hogy kössék a többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz ez is fejős tehénnek. Bekötötték hát az istállóba, pedig ez a tehén nem volt más, mint a meghalt első királyné, a Ferkó édes anyja, a ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta hogy milyen roszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de még se’ segíthetett a fián, mert az felé se’ ment az istállónak; hanem tán egy hét mulva oda ment be egy délben, a maga ebédjét, a darab korpa kenyeret megenni. Az istállóban épen senki se’ volt, a kis Ferkó amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres tehén a mint meglátta, mindjárt magához szóllította:

– Édes fiam – mondja neki – én vagyok a te édes anyád, azért jöttem ide veres tehén képében hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled. Ezután hát soha se’ edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának, magad meg ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, olyan teritett asztal termett oda, hogy a királyi palotában se’ volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akár mi úton-módon, de elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az napságtól fogva olyan piros pozsgás fiu vált belőle, hogy párját kellett keresni.

A királyné sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig egyebet se’ kap, mint korpa kenyeret, az ő lyányai mindig pecsenyével, kalácscsal élnek, még is csunyább szinben vannak. A lyányaitól is kérdezte, hogy nem tudják-e ennek az okát? de azok se’ tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; oda adnak neki egy darabot, Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lyányának:

– Eredj lyányom nézd meg, hova teszi az a kölök azt a sok kenyeret?

Ennek a lyánynak, a kinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén, mert (azt még el is feledtem mondani) ez a három lyány olyan csodálatos teremtése volt az istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott az ajtajában; a mint a veres tehén meglátta rákiáltott:

– Gyere ide te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól, de elébb hunyd be a szemed, majd ha kérdik oda bent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.

Jóllakott a lyány, hogy alig birt mozogni, azután felment az anyjához. Kérdezték tőle, hogy mit látott, de nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leűl a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfúlad tőlle.

Azt mondja a királyné a középső lyányának, a kinek két szeme volt:

– Eredj le te lyányom, több szemed van, hátha többet látnál.

Lement a középső lyány is, ez is megállott az istálló ajtóban, ezt is behítta a veres tehén: „Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de előbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss, ha pedig odabent valamit meg mersz mondani, halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.“

Tele ette magát ez a lyány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de odafent ez se’ mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret. Megszóllal erre a legöregebb lyány, a kinek három szeme volt:

– Édes anyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, hogy nem bánja, ha le megy is, lement hát a lyány. Megállt az istálló ajtóban, a veres tehén behívta ezt is:

– Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de először hunyd be a szemed.

A lyány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt, nyitva hagyta. Oda áll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e’ világon. Jól lakott a lyány, mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen oda bent mondani semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a lyány, hogy mindent látott, alig várta, hogy fölérjen a palotába, mindjárt elmondta az anyjának töviről-hegyire a dolgot.

– Jaj édes anyám nem csuda, hogy Ferkó olyan egészséges, olyan ételekkel italokkal él az, a miknek mi még hirét se’ hallottuk, csak a jobb szarvát csavarja le az a veres tehén, – a ki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az első királyné, – mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, a milyet még soha se’ látott édes anyám, Ferkó csak úgy turkál a sok drága ételek közt; hanem már most azon gondolkozzunk, hogy hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölköt.

Megijedt a királyné, a mint ezt meghallotta, gondolkozóba esett, hogy miképen kellene elveszítni a veres tehenet, azt tudta, hogy az urának nagyon kedves állatja, nem egy könnyen lesz rá hogy levágják, addig gondolkozott, mig kitalálta avval a furfangos eszivel.

– No lyányom – mondta a legnagyobb lyányának – úgy gondoltam ki a dolgot, hogy én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram haza jön a háborúból (mert épen háborúban volt a király) majd próbál meggyógyittatni, de én addig fel nem kelek az ágyból, mig a veres tehén szívéből nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó épen ott hallgatódzott a kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez: „Jaj édes anyám, ezt meg ezt beszélik odafent.“ Feleli rá az anyja: „Soha se sírj azon édes fiam, jó az isten jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide hívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat menyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom megfogni magam, úgy aztán majd csak megengedi, akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire, magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy soha se’ látnak többet ezek a kutyák.“

Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból, nagy betegen találta a feleségét, megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal, mindjárt összehivatta az ország minden doktorát, borbélyát, bába asszonyát, minden kuruzsló öreg asszonyt, minden hetedik gyermeket, ha hogy tudnának rajta segíteni. Gyógyitották volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi láttatja.

Egy reggel behivatja a királyné az urát magához:

– Hej kedves uram – mondja neki – megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől gyógyulnék meg, de meg se’ merem mondani, mert tudom, úgy se engeded megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

– De hogy nem engedem meg kedves feleségem, a mi csak hatalmamban áll, mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, a mi javulásodra szolgálna?

– Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Oh ha csak az a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve a szíve, biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Oda mentek a mészárosok, kivezették a tehenet az udvarra, amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelődzött, meg nem állott egy szempillantásra se’. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót, majd meglátják, neki megáll; a király eleinte rá se’ hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a vágólegények sehogy se’ birnak a tehénnel, oda szólt nekik:

– Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk mire megy vele.

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tőke, meg se’ mozdul; elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy hogy üti le a tehenet, hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy soha se’ látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába se’ hághattak.

Ettől az órától kezdve mindenben szerencsétlen lett a király, a regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, a mije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó lyány is prédálta, egy szóval mikor a kis Ferkó elment a királyi háztól, az isten áldása is ott hagyta, földönfutóvá lett a király is, a királyné is a lyányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval, mindaddig ment, mig a király országából ki nem ért, ott aztán megállott, leszállitotta Ferkót a hátáról.

– No fiam, – mondta neki – te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne, nesze itt van ez a síp, ezt fúdd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén, de alig hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy farkas:

– No te kutya, hol van az a k… anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem a rézhídra jőjjön viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:

– No fiam mi bajod?

– Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele a rézhídra menjen kend viaskodni.

– Hadd beszéljen, rá se’ hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve:

– No te kutya, hol van az a k… anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:

– No fiam mi bajod van megint?

– Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele az ezüst hídra menjen kend viaskodni.

– No fiam csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert még se’ laktam jól.

Alig hogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán.

– No te kutya, k…nak a fattya, hol van az a csatrangos anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy itt voltam, de most ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, holnap én velem az aranyhídra jőjjön viaskodni.

Megfújja Ferkó a sípot, ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:

– No fiam megint baj van?

– Baj bizony édes anyám, itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta, hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

– No fiam ha az is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert avval a dühös állattal nem birok, de majd ha kimegyünk holnap az aranyhídhoz gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy csakugyan felül kerekedik az oroszlán, elhajitom a jobb szarvam, te azt kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, mig valami nagy várost nem érsz, ott aztán bele nézhetsz, majd meglátod mi lesz belőle!

Másnap elbucsúztak egymástól, kimentek nagy szomorúan az arany hidhoz, már akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a veres tehén elhajította a jobb szarvát, Ferkó felkapta, szaladt vele, mig egy város alá nem ért, ott bele nézett, hát – hiszik nem hiszik kendtek – olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott széle-hossza. No’iszen meggyűlt vele szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon avval a sok juhval, maga nem tudott velök bánni, juhásza meg nem volt. Amint igy töprenkedik, oda megy hozzá egy nagy kutya, azt mondja neki.

– Látom gazduramnak nincs juhásza, fogadjon meg engem, majd megőrzöm én a nyáját.

– Nem bánom – feleli Ferkó – hát mit kérnél?

– Ha megengedné gazd’uram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.

– No nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj.

Hozzá fogott a kutya az evéshez, de mikor a hatodikat ette volna, kipukkant; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy igy magában maradt, senkije sincs a kerek ég alatt, e’ meg még jobban elvette a kedvét. A mint ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas.

– Ejnye de szomorú gazd’uram, mondja neki.

– Bizony hé nem is lesz nekem jó kedvem ebbe’ az életbe’ se’ soha, látod most sincs juhászom, a kire ezt a nyájat bizhatnám.

– A’ bizony nagy baj, hanem tudja mit, gazd’uram? gondoltam én egyet: azt mondja kend, hogy soha se’ lesz többet jó kedve, én hát beszegődöm juhásznak, meg is őrzöm a nyáját hűségesen, ha megigéri kend, hogy mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem adja a fejét.

– Itt a kezem – felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet soha többet jó kedve.

Attól az órától fogva a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor aztán megeszi, a nyáj is őrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, az árából nagy palotát csináltatott, élt a nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen egy gyönyörűséges szép lyánya. Ez a király egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó: csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok herczegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó rájok se nézett, hanem ment egyenesen a királykisasszonyhoz, tánczba húzta, táncz után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg mindent, a mi csak vele történt, s úgy annyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a lyányát, az beleegyezett, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak, betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is, szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A király nagyot nevetett rajta:

– No csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; avval kiment, volt neki kilencz nagy komondora, azoknak oda adott kilencz búza kenyeret, mikor megették, ráuszította őket a farkasra, úgy széttépték, mint a semmit.

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

A TÜNDERKISASSZONY ÉS A CZIGÁNYLYÁNY

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal királyfi. Ez a királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi amint meglátta, mért mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd eltöri a korsóját.

– Ne hajigáljon a felséges királyfi – mondja neki az öreg asszony – mert ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.

A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öreg asszony:

– Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.

De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.

– No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.

A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már, hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem vesz el.

Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind a három, a királyfi nagyon megszerette, „milyen jó lesz mind a három ostornyélnek“ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:

– Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte, eltemettette nagy pompával.

Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott, megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.

– Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam.

Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló hangon:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt, elsikoltotta ez is magát:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a tündér-kisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte, megcsókolta.

– No szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!

A tündér-kisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután elindúltak haza felé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek, hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündér-kisasszonyra, különben is gyenge volt még, alig birta a lába, arra határozták hát, hogy a királyfi haza megy hintóért, a tündér-kisasszony pedig, hogy semmi baja ne történjék, – ott volt egy kút, a mellett egy fűzfa – felűl arra, ott várja meg. Ugy is tettek. A királyfi elment haza, ott hagyta a szép kedvesét magára a fűzfán.

Várt, várt a szép kisasszony, egyszer oda ment egy lincses loncsos czigánylyány a kúthoz vizért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka, elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az meg se mozdul, néz szélyel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? meglátja a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt oda ment hozzá:

– Jaj lelkem be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide; ki vagy? mi vagy? kit vársz itt?

Az a szegény ártatlan teremtés – hogy ő olyan jószivű volt, azt gondolta, más is olyan, – kibeszélt neki mindent, hogy ő most a királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A czigánylyánynak se kellett több amint ezt meghallotta, nem is gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belelökte a kútba; a sok szép tündér ruhát pedig imigy-amúgy, mintha a padlásról hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt bele a kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy uszkált előre hátra. Észrevette ezt a czigánylyány is, gondolta hogy nem jó lesz azt ott hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja. Mikor legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos hintóval, meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a kedvese.

– Hát te lelkem mit keresel abban a kútban?

– Én bizony egy kis arany halat láttam meg benne, nagyon megszerettem, azt akarnám kifogni.

– Soh’se fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg,

Oda fordult a czigánylyány, meglátta a csunya pofáját a királyfi, – mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.

– Ejnye hé be megcsúnyultál, mig oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt gondolnám, nem is te vagy!

– Jaj kedvesem nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap összeégetett, szél kifútta arczom, azért vagyok ilyen csunya, de azon ne búsulj, majd megszépülök én megint otthon.

A királyfi aztán – mit volt mit tenni? – megnyugodott benne, haza vitte, megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a hire.

Itt mi lett a dologból, mi nem – el se gondolná az ember, a fiatal király apródonkint hozzá szokott a czigánylyányhoz, mert az is felvette magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak pedig éjjel nappal az arany hal forgott az eszében: „Hátha egyszer csak feltámad, haza jön, akkor véged neked czigánylyányból lett királyné, azért jól felkösd az eszed.“ Gondolkozott rajta, hogy s mikép lehetne azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát, még pedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hivatta az urát.

– Én édes kedves uram akarod-e hogy meggyógyuljak? kérdezi tőle.

– Hogy ne akarnám kedves feleségem, hisz akkor nem hivattam volna ide azt a sok doktort.

– No ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se’ tud meggyógyítni, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis aranyhalnak a húsából ehetem, a melyik ebben s ebben a kútban van.

A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy akármilyen kis porczikája a halnak megmarad, akkor megint nem vesz el a tündér-kisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztitotta, hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat mind összeszedte a szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett, mert a tisztitáskor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle, hogy ember volt, aki körül érte a két karjával. Csodálta aztán isten, ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz ember se tehetett róla.

Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt. „Már igy ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell veszteni“ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el? tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor már megint az a hir járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint behivatta magához az urát.

– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig, az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.

Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.

Itt, mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett. „Hogy is maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a fát“ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember, egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan, mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának, mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára.

Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni; mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az ereszbe, elmentek.

Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták, hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából kitakaritotta a házat.

No ez ebben maradt.

Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott az eszök mind a kettőjöknek; „Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem lehetett, mert az ide be nem juthatott.“ Összebeszéltek aztán hogy holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.

Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak, mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák, pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek leskelődni.

Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul. Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta, egyszer aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a tűzbe.

Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most? már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis deszkában lakott?