Nagy magyarok élete (2. kötet)

»A király kincstárát és minden készletét, amit a legtöbben 400 ezer aranyra becsültek, a főurak határozatából és a királyné jóváhagyásával János hercegnek adták át, akinek atyja még életében átadta az összes megerősített várakat s a királyi jelvényeket, s akinek kezébe nem csupán a várkapitányokat, hanem az urak közül is sokat esküre kötelezett, hogy miként neki, fiának is hűséggel szolgáljanak s halála után őt tegyék meg királyukká Többen elhárították magukról az eskü kötelezettségét s ravasz fondorlattal valami kibuvót kerestek. De hogy az új király megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást, gonoszságot vagy ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának szine előtt, a királyné és Korvin elnöklete alatt, széttörték a király pecsétjeit. Csupán a királyné pecsétjét tartották meg, s ezzel pecsételék meg a hivatalos iratokat s alája tették a főurak pecsétjeit.

»A főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős temetést rendeznek, az egyiket Bécsben, a másikat Székesfejérvártt; ott ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek neki. Bécsben tehát a katonatisztek vállukra emeltek a koporsót, mások az aranylepellel borított gyászravatal rojtjait fogták köröskörül, s ily módon a palotából páratlan pompával, a polgári és katonai főtisztek kiséretében Szent István templomába vitték a holttestet. A főpapok s a város minden rendű lakosai gyászruhában kisérték a menetet. Nem volt senki, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna e kegyes király tetemét, még az a nép sem tudta elfojtani könnyét, amelyet a szörnyű éhség kényszerével hatalma alá hajtott. Akik csak körülállották, mindannyian elmondták igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb uralkodónak, a keresztyénség oltalmazójának; némelyek a királyok királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének, mások a két császár (a német s a török) egyedül diadalmas ellenfelének, s minden kiválóság mintaképének. Mások őt nevezték a nagylelkűség és dicsőség egyedüli példaképének. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolta, a polgár mint kormányzóját, a nép és a parasztság mint kegyes s a néppel törődő urát siratta. Meggyászolták a külföldiek is, mélységes fájdalommal, mint a török hatalma ellen szegzett védőbástyát, mint a magyarok vadságának szelidítőjét, mint a csehek megfékezőjét s mint a németek gőgös kevélységének megalázóját és mint minden tudományt és művészetet bőven pártoló fejedelmet. Elmondták, hogy Magyarországot a tudományok és művészetek által műveltté tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította, különféle hadi gépet és fegyvert talált fel és országának becsülést szerzett. És az általános gyászban az látszott legkülönösebbnek, hogy bár annyi mindenfélét beszéltek, mégsem mondott senki sem hazugságot.«

Husvét másodnapján indult el Bécsből a gyászmenet. A nagy király holttestét gyászfeketével bevont hajó hozta a Dunán s követte ezt ötven hajó: feketébe vonva valamennyi. És ellepte a Duna két partját a nép s keserves sírás, zokogás volt a halotti ének. Feltör a keseredett szívekből a fájdalmas kiáltás: meghalt Mátyás király, oda az igazság! Rengeteg nép verődött össze Székesfejérvártt. A boldogságos Szűz bazilikájának közepére helyezték a ravatalt, s a lovasok, kik a király zászlait vitték, a főoltár előtt búsan dobálták földre az összes jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem s minden meghódított tartomány elveszett volna. E látványra valamennyien sírva fakadtak. Itt a bazilika közepére helyezték el a holttestet ideiglenes sírban, minthogy az a mauzoleum, melyet a király a bazilika első boltozata alatt maga számára építeni kezdett volt, közbejött halála miatt nem készülhetett el teljesen.

VII

Három hónapi nyilvános gyászt tartott az egész ország a nagy királyért, kit halála után csakhamar ezzel siratott népe: »vetne bár esztendőként háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«

Tenger pénzt emésztett fel sűrű sok hadakozása a külső országokban, újabb meg újabb terhek nehezedtek a népre, s íme, a nép visszasírja a nagy királyt. Az egész nemzet látta, érezte, hogy nem hiú, tünő dicsőségért hozta a nagy áldozatokat, de az ország erejének nevelésén, a nemzet jólétének gyarapításán munkál valójában, midőn kifelé is emeli az ország tekintélyét, gyűjtögeti az erőforrásokat a haza védelmére – idegen földön is.

Mátyás szervezte az első állandó magyar hadsereget hazánkban: a 40 ezer főből álló fekete sereg ez. Egységes volt ez a hadsereg, jóllehet a magyaron kívül az idegen vitézek ezrei, csehek, németek s egyéb nemzetbeliek alkották azt. Alföldi magyar fiúk voltak a seregben a könnyű lovasok, a huszárok, cseh és német vitézek a vasas, nehéz lovasok s székelyek az ijászok. Ezzel a sereggel aratta legfényesebb diadalait, ez a sereg tette lehetővé, hogy a nagy urak segedelmére nem szorult s mert Mátyás a születésnél az egyéni kiválóságot többre becsülte: lett légyen valaki bármely alacsony sorsbéli, személyes jelességei útján felemelkedhetett a legelsők közé. Így emelkedett ki a porból Kinizsi Pál, a nagyvázsoni molnárlegény, a köznemesek közül Zápolyai István, Magyar Balázs, Báthory István, Thurzó Tamás s még többen. Az alsó néposztályból emelkedett ki több főpap, nevezetesen Váradi Péter kalocsai érsek, az árva jobbágyfiú, Dóczi Orbán, egy izben bécsi püspök, Bakócz Tamás esztergomi érsek és még sokan. Nagy hadvezérek, főpapok, jeles tudósok, költők, művészek egész serege vette körül a nagy királyt, ki legnagyobb volt valamennyi között. Budavára volt az ország szíve: ennek szépítésére áldozott legtöbbet, kezdve a királyi palotán, mely állandó találkozóhelye volt az ország és a külföld nagyjainak. Újra építtette a királyi palotát, mely pompás, díszes volt külsejében és belsejében egyaránt. Olaszország híres építőmesterei, szobrászai, festői, műiparosai dolgoztak a palotán, melyről 1483-ban ezt írta a pápai követ: »Olaszországban sincs fényesebb és nagyobb palota a budainál. Bölcs Salamon udvara sem lehetett fényesebb.«

Mátyás király az élete módjában maga volt az egyszerűség, de maga körül szerette a fényt, a pompát, különösen ha idegeneket látott vendégül az udvarában. Volt is, amit megcsodáljanak. A palota belseje valóságos kincses ház volt s csak az arany és ezüst edény elszállítására nem lett volna elég ötven szekér. És a szobrok, festmények, mindenféle díszek, szőnyegek, selymek nagy sokasága! És a gazdag könyvtár, a királyi palota legértékesebb kincse, büszkesége. Két nagy teremben ékeskedett a 2–3000 darabból álló könyvtár, az időben tán legnagyobb az egész világon. Kevés volt közöttük a nyomtatott könyv, hisz a könyvnyomtatás mesterségét csak akkoriban találták fel. Pergamenre nyomott, nagy gonddal festett képekben gazdag, bársonyba vagy bőrbe kötött kézírásos könyvek tették a könyvtár nagy részét, mely, fájdalom, a török uralom idején elkallódott s melyből csak kevés került vissza Konstantinápolyból az újabb időkben. Csupa latin könyvek, magyar egy sincs köztük. A nagy király idejében, 1473-ban jelent meg nálunk az első nyomtatott könyv: a magyar nemzet története, melyet Thuróczi János itélőmester állított össze a régi krónikákból. Magyar és idegen tudósok munkálkodtak a királyi palotában, nevezetesen az olasz Galeotus Martius, aki a király jeles mondásait írta össze; Bonfini Antal, olasz tudós, ki Mátyás egyenes rendeletére írta meg Magyarország történetét s egyben mint szemtanu írta meg Mátyás uralkodását; Vitéz János érsek, a király egykori nevelője, Csezniczei János pécsi püspök, írói nevén Janus Pannonius (Vitéz János öccse), ki temérdek verset írt latin nyelven, Mátyás nagy nevét, dicsőséges tetteit hirdetvén a világnak. De bár tudósok és költők latin nyelven írtak akkor, kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy a magyar nyelvnek és irodalomnak is voltak művelői. Ebéd alatt szívesen hallgatta a nagy király a hegedősök énekeit s ezek közül egy meg is maradott: a Szabács megvételéről szóló ének. A templomokban tért hódított a magyar szó s Temesvárí Pelbárt, korának legnagyobb szónoka, többnyire magyar beszédet mondott s csak később fordította le azokat latinra. Ebből a korból maradt fenn a Miatyánk magyar fordítása s le voltak fordítva magyarra az egyházi énekek is. A magyar ifjak közül sokan jártak külföldi egyetemekre, de népes volt a pécsi főiskola is s Mátyás egy második főiskolát is alapított Pozsonyban, 1467-ben. Sőt fel akarta állítani a harmadikat is Budán, ám nagyszerű tervét nem valósíthatta meg egészen, csupán a papnevelő intézet létesült.

Nagy volt Mátyás király minden dolgában s az általa alkotott törvények egész tömege tanúskodik arról, hogy igazi király volt, népének édes atyja. Világhatalomra törő nagy terveiben, vállalkozásaiban is mindig egy nagy gondolat vezérelte: emelni országa erejét, népe jólétét s ez a gondolat vezérelte törvényalkotó munkáiban is. A hadi erő szervezése s fentartása nagy áldozatokat követelt a nemzettől, de viszont a kormányzás minden ágában bölcs és igazságos törvényekkel igyekezett egyhíteni a nagy terheket. Különösen kiválik a törvények nagy tömegéből az 1486-iki, melynek bevezetésében önérzetesen adja tudtul a nemzetnek, hogy: »levervén összes ellenségeit«, minden időkben fenmaradó törvénnyel akarja megajándékozni nemzetét. És szabályozta a törvényben a főbb tisztviselők, a nádor, a tárnokmester s a többiek hatáskörét; eltörölte a megyei székhelyeket, »ahol hallatlan botrányok szoktak előfordulni«; minden esztendőben kétszer, Szent György és Szent Mihály napján rendes törvényszéket tart Budán s azon első sorban a büntető ügyeket intézik el. Szolgabirákká csak derék és vagyonos embereket lehet választani, kik személyre és rangra való tekintet nélkül szolgáltatnak igazságot. Megvédi a jobbágyot földesura ellen: nagy birsággal sújtja azt, ki a jobbágyot szabad költözködésében megakadályozza. Kiterjedett a figyelme az ügyvédekre is, szabályozván a pörösködést. Lemásoltatta a törvényeket, szétküldötte mindenfelé, hadd ismerjék. S az ő törvényei nem maradtak papiroson: végre is hajtotta és hajtatta azokat.

A derék Bonfini, ki közvetetlen közelből láthatta a nagy királyt, látta vagy szemtanuktól hallotta a nagy király tetteit, könyvében külön fejezetet szentel Mátyás jellemzésének. Természetesen, van ebben a jellemzésben túlzás is, de viszont nagyban emeli Bonfini írásának értékét, hogy mindazt, mit Mátyásról ír, a nagy király halála után írta, amikor éppenséggel nem állott érdekében a hízelkedés. Nemcsak lélekben látja nagynak, de testben is, közepesnél valamivel nagyobbnak, szépnövésű embernek írván, holott más hiteles forrás szerint Mátyás alacsony termetű volt. Aztán így folytatja a király külsejének leírását: »tekintete nemes és lelki nagyságra valló; arca piros volt s a haja szőke; kerek szemöldöke, élénk sötét barna szeme és hibátlan orra szintén díszére volt; szabad és egyenes volt a tekintete s mint az oroszlánok, nézés közben sohasem pislogott. Tetszését merev nézésével árulta el, ha pedig valakire ferdén nézett, azt jelentette, hogy az illető nem kedves előtte. Nyaka és álla kissé előre hajlott s kissé széles volt. A feje jól illett azokhoz, sem kicsinynek, sem nagynak nem látszott; homloka kissé széles volt. Hatalmas testrészei arányosak voltak egymáshoz, a karja izmos, a kezefeje hosszúkás, a válla széles, a melle hatalmas volt. A lába kissé másféle s a lovaglásra igen alkalmas volt. A teste tehát szép volt, testszíne fehér volt pirossal keverve. Szemének formás volta és gyors mozgása nagyon hasonlított Nagy Sándoréhoz, akit mindenben követendő mintaképének tekintett.

»Ifjúságától fogva csodálatos volt fürgesége és testi ereje, mérhetetlen nagylelkűsége és ezzel együtt dicsőségvágya. Testi és szellemi ereje akkora volt, hogy semmiféle szellemi vagy testi munka nem birta kifárasztani. Teste fáradhatlan volt, a hideget, meleget és étlenséget igen könnyen tűrte. Semmit sem kedvelt annyira, mint a harci fáradságot, semmit sem gyűlölt annyira, mintha tétlenül otthon kellett ülnie. Az emberi élvezetekről sem könnyen mondott le, gyakran sokáig mulatott barátaival bor mellett, hogy gondjait feledje. Könnyen tett igéretet, könnyen haragra lobbant; szelleme elfogulatlan volt és nagyravágyó és minden kiváló dologra könnyen hajló; nem volt kegyetlen s hiányzott belőle a barbár embertelenség. Megvolt az a hibája, hogy barátait nem szerette állhatatosan s közülük igen sokat elbuktatott. Hanem azért, akit nagyon magasra emelt, sohasem tette le állásából, sőt első izben hibázó barátait nem is büntette meg, de ha újra hibáztak, annál szigorúbban bánt el velük szemben. Barátaiban néha szerencsétlen volt, mert akiket nagy vagyonnal és méltósággal tüntetett ki, néha még azok is fellázadtak ellene. Sokakat felemelt alacsony sorsból, ezekkel azután szerencsésebb volt.

»Egyébként – írja tovább Bonfini – a szerencse mindig tenyerén hordotta. A cseh háború idején egy alkalommal elfogyott a pénze, és így napról-napra szóbeli igéretekkel tartotta seregét. Mikor a zsoldfizetés határnapja elérkezett, amelyen túl a fizetést igérgetésekkel már nem halaszthatta, lovas és gyalogos tisztjei meghivták, hogy kockázzék velük. Egész éjjel játszottak s a király oly szerencsésen játszott, hogy az éj folyamán tízezer aranyat nyert s addig fel sem kelt helyéről, míg a zsoldot ki nem fizette.

»Ritkán kezdett meg valamit, amit szerencsésen végre nem hajtott volna. Királyi tekintélyét és a szemlélők bámulatát nagyban növelte, hogy méltóságát nem gőg, felfuvakodottság, palotájának elzárása és az ajtónállók szemtelenkedése által iparkodott megszerezni, hanem akkora volt benne a nyájasság, hogy senki sem járult eléje anélkül, hogy nem csupán ügyének kedvező elintézésétől, hanem puszta látásától is boldognak ne vallotta volna magát. Beatrix megérkezése után nyomban nehezebben lehetett hozzája bejutni s alattvalóival többé nem érintkezett annyiszor.

»Jótékonysága mindenkit bámulatra ragadott. Az összes szépművészeteket szeretettel ápolta, a tudós férfiakat a távoli országokban is felkerestette; minden kiválóságot nagyon megbecsült. Magyarországon irtotta a műveletlenséget, s a művelt életmód mestereit, akiket csak találhatott, országába hívta. Szelidebbé tette az ősmagyar szokásokat, megtörte a magyarok szertelen büszkeségét. Attila óta ő volt az első, aki a kemény nyakú magyarokat engedelmes szolgálatra tudta kényszeríteni. Ezenfelül nagy volt a vallásossága, sokat tett az isteni tisztelet fényének emelésére, úgy hogy, mint Nagy Sándor, békében, háborúban jobb kezében az Isten képét, baljában fegyverét tartotta; az égieknek és földieknek egyaránt megadta a magukét. Könnyen hajlott a nagyszabású tervekre, – bölcsessége, bátorsága és kitartó munkássága nem hiányzott hozzá, s a szerencse híven kisérte.

»Nem volt meg benne az a királyi gőg, ami századunk oly sok királyát elfogta. Nem hordott örökösen aranyos bíbor palástot, ebédlője és trónterme nem volt állandóan díszben, hogy a belépők szemét elkápráztassa; nem volt palotájában a szolgáknak és ajtónállóknak egész serege s nem állott mellette száz meg száz íródeák, akik hosszas kérések után is nagynehezen írásbelileg méltóztatnak felelni. Rendszerint egyszerű házi ruhában járt, de ha valami különös alkalom követelte, igen gondosan öltözött. Beszéde lassú, komoly, rövid, de mély tartalmú volt, gondolatainak élét arányosan és fokról fokra haladva fejezte ki, izetlenséget sohasem lehetett tőle hallani. Vitatkozás közben ellenfelét röviden szokta megcáfolni és legyőzni. Katonái előtt hévvel beszélt. Sok nyelvet tudott: a török és görög kivételével az összes európai nyelveket beszélte. Emlékező tehetsége nem volt kisebb, mint Scipioé, Mithridatesé, vagy Simonidesé. (Az ennek a mondatnak az értelme, hogy Mátyás minden katonájá-nak tudta a nevét.) Az élceket és tréfákat nagyon kedvelte s néha annyira leereszkedő volt, hogy mikor barátaival otthon étkezett, még a főzésnek is utána nézett.

»Ifjúságától fogva nagy örömmel vett részt a lovagi játékokban és kocsi-versenyekben. Budán és Bécsben gyakran vett részt a küzdőtéren a lovagi mérkőzésekben.

»Mátyás mindent mindig nyilvánosan, mindenkinek szeme láttára cselekedett, nyilvánosan kegyesen meghallgatott mindenkit, nyilvánosan mulatozott és beszélgetett, mert úgy tartotta, hogy csak a rossz cseledethez való a sötétség, a tisztességes életnek azonban a napfény csak díszére válik. Mindenkit könnyen bebocsátott magához, ügyeiket azonnal elintézte, nem halogatta a kérelmezők reményeinek teljesítését, és nem az udvari szolgák különféle rendei útján intézkedett, hanem mindent maga végzett. Ellenségeit is, mint barátait, boszúállás helyett jószívűséggel győzte le; szerencséjében nem bizakodott el, hanem hálát adott az Istennek, mert többet bízott abban, ha szerencséje idején imádkozik, mintha csupán csak a szerencsétlenség napjaiban tesz fogadalmakat. Szorult helyzetében vidámságot szinlelt, szerencséjében komoly és jóságos volt. Nem haragudott, ha valaki nyiltan megmondta az igazat; kinevette a kérkedőket, de a bohócokat és tudákosokat kelleténél többre becsülte. Csak az igazán megérdemelt dicséretet fogadta el, a bölcsességet inkább tettekkel gyakorolta, mint szóval. Barátaihoz igen jó volt a szíve, ellenségei iránt rettenetes.

»A harcban vakmerő katona, békében a kérésre könnyen hajló fejedelem volt; az érdemeseket méltóan jutalmazta. A katonai ügyekben rendkívül jártas volt. Nem csupán a kijelölt napokon, hanem gyakran alkalomadtán útközben s a legrettenetesebb viharban is rátámadt az ellenségre, amikor az egészen biztosságban hitte magát. Hadjárataiban olyan módszereket használt, amelyeket addig mások nem ismertek. Nem lehet eldönteni, óvatossága vagy vakmerősége volt-e nagyobb, mikor rövidebb háborúra vállalkozott. Az igaz, hogy semmit sem kezdett a csillagok állásának megfigyelése nélkül. Hihetetlen rövid idő alatt tett nagy utakat. Néhány nap alatt százezer lépésnyi utat is megtett gyorskocsin. A munkát és éjjelezést igen birta; katonáival szemben a körülmények szerint majd keményen, majd szeliden bánt. A szökevényeket és alattomos cselszövőket súlyosan büntette; másokkal szemben nehezen gyúlt haragra, de ha egyszer haragra gerjedt, nagy nehezen lehetett megengesztelni.«

Bonfini e gyönyörű jellemrajzát száz meg száz történet igazolja s a való történetek mellett a nép mesecsináló képzelete egész tömegét teremtette a nagy királyt jellemző meséknek, adomáknak. Szájról-szájra jártak a király pártatlanságát, szigorú igazságosságát hirdető esetek s ezeknek nyomán csak úgy termettek a nép lelkében a kedvesnél kedvesebb történetek a királyról, ki gyakran jelent meg álruhában, rendszerint mint Mátyás deák, a nép között, meghallgatta panaszaikat mint deák, s orvosolta mint király. Még saját edés anyjával szemben is megmaradt az igazság ösvényén. Mikor Besztercevárosa, a királytól nyert kegyúri jog alapján, papot jelölt a szentdemeteri plébániára, a püspök, Hunyadiné ajánlatára, az ő kancellárjának adta a plébániát. De a király nem engedte meg a törvénytelenséget s a püspöknek a város jelöltjét kellett beiktatnia.

Hát a korponai eset! A király 1474-ben, Sziléziából Budára utaztában, egy nap megállapodott Korponán. Az ország leghatalmasabb urai voltak kiséretében: Országh Mihály nádor, Báthory István országbíró s az esztergomi érsek meg a váci püspök, ugyanazok, akikre éppen panaszuk volt a korponai polgároknak. Az volt a panaszuk, hogy ezek az urak vámot szednek tőlük az ők birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a helyszinén igazságot tett: írásos rendeletet adott ki a négy főúrnak, hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«.

Ha az állandó hadviselések rákényszerítették, hogy a népre nagy adót vessen, meg is becsülte a népet s annak nehéz munkáját. Ki nem ismeri a gömöri esetet (Garay János versben is megörökítette), midőn a király az urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát s parancsára vele együtt kapálnak az urak is? A király győzi a munkát, de az elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidülnek, ha a király meg nem könyörül rajtuk.

– Lássátok, – mondá – mely nagy nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti könnyelműen elprédáltok. Becsüljétek meg s bánjatok vele kimélettel!

És a kolozsvári bíró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok közé s hordja a fát a bírónak. Még meg is ütlegeli a hajdú. De aztán példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.

Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik Mátyás deák képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s poharazás közben áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy Budára, hadd látogassa meg Mátyás deákot s ím – a király előtt áll. Az volt az ő vendége. A király szeretettel fogadja Benet urat s mert Benet úr, mikor Mátyás deák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beléöntötte az ezüstöt, rá az aranyat, mondván:

– No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt aranynyal, mint kigyelmed a lencsét zsírral.

Az urak tódították a tréfát s az egyik ráakasztotta aranyos, gyémántos mentéjét:

– Elbírja-e Bereczkig?

– El én tovább is, mondotta Benet.

Ahányan voltak, mind nyakába akasztották a mentéjüket.

– De már ehhez a drága mentéhez illik a kard is, mondotta a király s gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.

Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendszerint az urak kudarcával s megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, de a szegény parasztokat sanyargató urakat is példás szigorral bünteti. Mihelyt a nép igazságot tapasztal, könnyebben viseli a terhet. S nem szabad felednünk, hogy Mátyás törvényei nemcsak újabb meg újabb adókról gondoskodtak, de ugyanakkor lehetőleg megvédték a nép édekeit, előmozdították boldogulását. Már az 1464-iki törvény szabályozta a tizedfizetést. A paraszt – a törvény szerint – megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha a tizedróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat, s ha többet talál, a fölösleget elveheti; de viszont, ha a paraszt vallomása igaz volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen vizsgálatért, s ha azt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát elvenni tőle.

A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy a király személyesen is eljárt a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában a nép száján forog.

Egyszer – mondja a mese – Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas nagy urak. A király megismerte az öreg szántó-vetőt, aki neki hajdanában katonája volt.

– Tisztességgel, öreg! – köszönt a király.

– Köszönöm az asszonynak, – felelt az öreg.

– Hány pénzért dolgozik kend?

– Hatért, felséges királyom.

– S hányból él kend?

– Kettőből.

– S négyet hová tesz kend?

– Azt a sárba dobom.

– Hát aztán hány még a harminckettő?

– A’ bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.

– Hát a bakkecskéket megtudná-e fejni?

– Meg biz én, felséges királyom.

– Na, öreg, az Isten áldja meg. Hanem, hallja kend, addig senkinek meg ne magyarázza az én kérdéseimet, míg a képemet nem látja.

Ezzel tovább ment a király s mondta az uraknak:

– Halljátok, urak, aki az én kérdéseimet megmagyarázza, annak egy uradalmat adok.

Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem találták ki. Mit volt, mit nem tenni, lopva visszakullogtak az öreghez, körülfogták, kérték, magyarázza meg a király kérdéseit.

– Jól van, mondta az öreg, de elébb számoljának a markomba tíz aranyat.

Mindjárt a markába nyomták a tíz aranyat.

– Nos, mikor a király azt mondta: »tisztességgel, öreg«, miért válaszolta kend, hogy: »köszönöm az asszonynak«?

– Azért, mert az asszony mossa a ruhámat, a tiszta ruha pedig tisztesség.

– Ez igaz, mondták az urak. De hogy veti kend a pénzt sárba?

– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet pedig a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha sárba dobnám, mert sohasem látom.

– Hát az mi: »hány még a harminckettő?«

– Megmondom, ha leolvasnak a tenyerembe tíz aranyat.

Leolvasták.

– Ennek az a magyarázatja, hogy fiatal koromban harminckét fogam volt, most csak tizenkettő.

– No lám, hogy ez nem jutott eszünkbe! Hát a bakkecskéket, hogy fejné meg?

– Azt is megmondom tíz aranyért.

Leolvasták azt is s mondta az öreg:

– Úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.

Szégyenkeztek, boszankodtak az urak s megfenyegették az öreget:

– No, megálljon kend, megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a kérdéseit, pedig a képét még nem látta.

– Nem-e? Én nem láttam a király képét? De bizony láttam. Itt van, ni, – s megmutatta az aranyon a király képét. Mert úgy tudják meg az urak, így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a szavát, míg pénzen nem látom a képét.

De most már az uraknak nem volt több szavuk. Nagy szégyenkezve a király után kullogtak.

Sok mindent bizonyít e mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép sorsa iránt, de azt is, hogy mintha csak a nép közt élt volna, ismeri a nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe, hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásul az iskolázatlan ember bölcsességét megfizetteti az urakkal.

S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a népnek, királynak kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely a mesékben lakozik. A nép bízik a király igazságosságában, a király a nép becsületességében. Egyik mese szerint Mátyás király »fele országában« fogad a burkus királlyal, hogy az ő juhásza nem hazudik s meg is nyeri a fogadást.

A való és költött történeteknek, meséknek, adomáknak egész tömege maradott fenn Mátyásról, s ezek a mesék folyton fogannak a nép lelkében, jeléül annak a nagy, annak a példátlan szeretetnek, mellyel a nép a nagy király alakját körülveszi. Nemcsak tréfás, elmés, de vitézi tetteinek is nagy serege forog a késő utódok ajkán. Paloták és kunyhók lakói lelkesülten olvassák, hallgatják újra meg újra, mint győzte le lovagi játékban a rettenetes erejű Holubárt Budavárában, mint járta körül Szabács viadalánál éjnek idején, csónakon, ezer veszedelem közt a várat, hogy annak gyengéit kipuhatolja. Bécs ostromakor sváb paraszt ruhába öltözött, s fején egy kosár tojással besompolygott a városba, hol a tojás árulása közben mindent megvizsgált. Máskor a török szultán sátoráig merészkedett török ruhában, egész nap árulta az élelmi szert a sátor előtt. És délben, mikor a szultánnak felhordták az ételeket, megszámlálta azokat s visszajutván a maga táborába, levelet küldött a szultánnak: »Rosszul őrzöd a táborodat, császár, s rosszul őriznek téged is! Mert tegnap reggeltől estig ott ültem sátrad előtt és árultam. És kikémléltem táborodat. Hogy pedig ebben ne kételkedjél, ime, elmondom: hányféle ételt szolgálnak fel neked ebédre.« A szultán annyira megijedt e levéltől, hogy táborával elhuzódott s a csata elmaradt.

De ki győzné elmondani mindazokat a jóizű, elmés történeteket, melyeket Mátyásról összeírtak a krónikások s költött róla a nép mesemondó lelke!

»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki milliók szívéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le szemét. És ím az első igazságtalanságot a véréből való vérnek: Korvin Jánosnak kellett tapasztalnia. Azok az urak ütöttek pártot ellene, kik Mátyásnak esküvel fogadták, hogy halála után Korvin Jánost választják Magyarország királyává. A fényes, a dicsőséges idők után ismét szomorú, gyászos idők következnek. Idegen, gyámoltalan király, Dobzse László ült Mátyás székébe s rövid időn szertezüllődtek a nagy király alkotásai. A tizenhetedik század legyengült, szendergő magyarját, melynek vérét török és német egyszerre szívta, Mátyás nevével ébresztgeti Zrinyi Miklós, a költő. »Az ő élete – írja Zrinyi Miklós – merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség; az ő elméjében és szájában mindenkor ama híres római generálisnak szava volt: bátorság és cselekvés erősítette a magyart, nem habozó tanács, mit a félénkek óvatosságnak neveznek… Sok száz esztendeig kell a természetnek fáradni, amíg oly embert alkothat, minő Mátyás volt!«

Négyszáz esztendeje mult, hogy Mátyás örök álomra hunyta szemét s a természet nem alkotott hozzá mérhető nagy királyt. A magyar lélek ájtatos kegyelettel őrzi emlékét s alakja nő folyton az idők mulásával. Halála után négyszáz esztendővel emelt szobrot emlékének a nemzeti hála, Kolozsvár főterén, hirdetvén az egész világnak, hogy a késői nemzedék szemében a nagy király nagysága teljes épségében megmaradott. A magyar nép véréből való vérnek, Fadrusz Jánosnak az alkotása a fenséges szép szobor, mely egyszerre tette halhatatlanná alkotójának, a nép lángeszű fiának nevét. Mely fölemelő érzés! A nép fiának lelke, keze alkotja meg ércemlékét ama királynak, kit századok multán is visszasír a nép! Akinek neve, emléke, szobor nélkül is élne mindörökkön örökké, mert »az ő élete merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség«; mert az ő idejében nagy hatalmas volt Magyarország, minő sem azelőtt, sem azóta; mert ő igazságos király vala, minő nem volt sem azelőtt, sem azóta!