Apró regények (1. kötet)

AZ ADÓTISZTNÉ ALBUMA

Micsoda összefüggésben van egy adótiszt házassága a nagy egyetemessel? Egyáltalán: mily hasznokat merit az emberi társaság abból, ha egy vidéki adótiszt házasságban él? Hogy a suszterek nem halnak éhen, – ez a momentum legnyilvánvalóbb az egész problemában. Négy-öt esztendei adótiszti házasság után évenként legalább hat, sőt tiz uj czipőre vagy csizmára van szükség. Leginkább csizmára, rövidszáru borjubőr csizmára, a mely elszakithatatlannak látszik, annak is kéne lennie, mégis elszakad.

Mily gyorsan, mily nyomoruságosan és mennyire kimegy a formájából. A gyerekek verés nélkül már föl se akarják venni, sirnak, hogy fáj benne a lábuk, a belső reparálások feldörzsölik a kis bütykőjüket, a szög kikezdi a talpukat, az egész lábuk merő seb. És magának a csizmának oly komikusan hunczfut arcza van, a torkán folyton enni kér, erőltetve görbén áll, összeesik, a fülei kétfelé állanak, mint egy rosszul szoktatott, vásott gyerekéi.

Iszonyu ilyen négy pár csizma az ajtó előtt, egysorjában, hajnalban. Az egyetlen cseléd dühösen, álmosan vágja le, ki se fényesitvén becsületesen, mert hisz nem vehet suvikszot a maga pénzéből. Megtörli, megkeféli, megkeni egy kissé halzsirral és az valamit még javít is rajtuk. De némelykor azon sárosan állanak ott napokig, sőt hetekig, a mig nincs cseléd, vagy a mig az adótisztné szoknyát kap magára, kilopódzkodik, megtisztitja, megkeféli őket a konyhában és kevesebb vagy több pietással lelöki az ajtó elé.

Brr! olyan hideg van ilyenkor a konyhában, a hol tegnap dél óta tüz nem égett, hideg az ajtó előtt és hideg az ajtón túl a szobában is, hiába fekszenek annyian együtt. Reszketve keresi meg a gyufát, fogvaczogva gyujt tüzet és lelki fázással fog a napi munkához, önti le ujra a tegnap leforrázott kávét, melegiti meg a platnin a krajczáros száraz zsemlyéket.

Négy zsemlye a négy pár kis csizmához. Négyszer annyi is elkelne. Veszekedés van ezen minden reggel. Csereberélik, csalják egymástól. Minden reggel kikap ezért egy vagy kettő, néha mind, de leginkább az utolsóelőtti fiu. Verekednie kell velök az adótisztnek, ha egy kis rendet akar!

De mikor a gyermekek, ah, oly kedvesek!

– Nem akarok többet! – mondá Tardonnainé, dühösen nézve végig az adótisztet. Az vállat vont:

– Hát én akarok?!

Megegyeztek abban, hogy nem fognak kinlódni azért, hogy a suszter megélhessen. Elég négy pár csizma egyszerre. Sőt sok; de ha már megvan, megvan. Kilencz esztendei házasság után éppen elég. Ha Jánoska meg Izéke – biztos neve nem volt még – meg nem halnak, több kellene még. Hanem most már egyetlen párral sem lehet több. Kezet adtak egymásnak.

– Végre nekünk is kell élni! – mondá az asszony.

I

Tökéletesen igaza volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt magának. Az első esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint; egy meghalt, született másik. Már a lakás falai is telitve voltak a gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból, már kezdeni kellett az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt ételt rágott az utolsóelőttinek. Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a fiók vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket. Elszitták, kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött ebédre, azt úgy szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis szopogatni való csont maradt.

– Mama! – mondá az adótiszt – én nem tudom, te miből élsz?

– Én magam sem tudom!

Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek elkérencsélték tőle. Idegen helyeken uzsonnakor lakott jól. Mindazonáltal jól nézett ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett. Ilyenkor meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai elől sincsenek valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött neki fogpépet ajándékba, de a gyerekek rendesen elsikkasztották a skatulája miatt.

Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy élni akar. Sőt elhatározta azt is, hogy gyüjt pénzt és mihelyest az amerikai fogorvos megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát. Elment sétálni, lapot olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt előfizetett valami olcsó regénycsarnokra.

Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az evésen kivül leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész szobát és vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült a másik, a vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai nedvesek voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki. A buza, az árpa; valószinüleg az egerek hozták be. Az egerek, a melyek itt egy nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele volt velük minden lyuk, minden bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal teli zöld ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek. Templomi eredetű igen szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt az öregebbek sans géne sétáltak föl s alá az egyetlen szőnyeg téglaszinű rózsáin. Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen ült itt, a karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer-egyszer el is felejtette, hogy nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki éjjeli zenét a káptalani tisztek. Künt zajongtak a gyerekek, valamelyiknek kificzamodott a karja.

Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú szobában. Szomorú, szomorú volt itt minden! Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy féléve kinlódott, hogy gyökeret ereszszen a szivárványos vizben.

Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos vendég-ágy.

– Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé.

Aztán a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy könyv volt rajta mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli meghivó, banket-jegy, házassági jelentés. A könyv: Mindszenti Gedeon költeményéi.

– Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a milyen nekik volt otthon. Piros plüs, a közepén egy megezüstözött réz szerelmes párral.

Forró vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt. Ugy érezte, hogy ez mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna ajándékba! De kitől? A férjétől? Az tőle kunyorál krajczárokat, a konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is érne semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen idegenje senki. A házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez laposakat pillantott rá, különösen akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve látta, de erről az igen közönséges emberről – a ki folyton pipaszárakat tisztított az udvaron – szó sem lehetett.

II

Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza, különösen az egyik, a ki – barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára, – már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s gyakran megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok emléke.

Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy aranypettyes kalapfátyolt.

Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán, daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be feküdni az albumhoz.

Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen fess ember, – rokonai, honvédtisztek – is megajándékozta egykor névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az albumban és estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen sorsú királyfit.

«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában.

Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El is készitette, hallotta is magában a párbeszédet:

– Honnan vetted?

– Vettem, kaptam.

– Kitől?

– Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném?

Ő nevet, a férfi elhalványodik.

– Jól van, keresni fogom!

Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni vasúti természetü játékaikba.

A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:

– Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok tőled!

Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek.

Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel; Tardonnai tartlin nyert a délután – bár egy krajczár nélkül ült le játszani – és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét, adott a gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott.

Később – rendbe hozván pipáit – odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil is.

– Emil! – mondá az adótisztné – ez szép név!

Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és fekete.

Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt, tisztes, uri, elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, – annak idejében jót is kaczagtak rajta – hogy az irnoknak, saját vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek fölött a türelmes policzia őrködik.

«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta; fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán.

«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg magának, amig a «kék nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt. És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az irnok alakja, amikor hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy megy a padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei – a melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán – hátulról nézve oly nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi kiült furulya-nadrágját.

«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan érdekes!» folytatta tovább néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd megszólalt:

– Nem vétette le kegyed magát soha? – kérdé Tardonnainé, amig egy kissé reszelős kezeivel simogatta férje nyakát.

Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával. Azonban készült arra, hogy levétesse magát.

Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért verekedtek.

– Oly szép a természet! – mondá Búl Emil.

Az asszony édesdeden sóhajtott:

– Egész éjjel is elülnék itt kint!

Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld kartonruhái lógtak. Azonkivül a melegviz – a város természetes mosó-bassinje – közel esett ide. Onnan békaszó és az asszonyok sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.

Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.

– Oly nehéz a bucsu innen! – szólt, és amig elálmosodott férje vállaira nehezkedett, erősen megszorította az irnok kezét. Az ajtóban – az adótiszt már a czipőit vetette le – még egyszer megállt, még egy pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl Emilnek és csendesen mondá:

– Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!

VÉRNYOMOK

Reggel nem olvasott újságot. Szóval délutánig nem tudott róla semmit. Délután egy ismerős familiába, rendes szokása szerint, kurizálni ment és azok otthon is voltak számára, nem is. A cselédek azt mondták, hogy nincs itthon senki, de az egyik gyerek elárulta, hogy benn vannak és búsulnak a vörös szobában.

«Családi szerencsétlenség!» gondolta magában, jerünk valami vidámabb családba. Ezeket otthon találta, kivéve a kisasszonyt. De a mint belépett, itt is valami változást vett észre, mindannyian elpirúltak, a mint belépett. És alig ültek le, az asszony megszólította:

– Mit szándékozik tenni?

A fiatal hivatalnok hebegett, most egészen váratlanul jött ez a kérdés, melyre természetesen, nem lehetett másféleképpen felelnie, csak ugy, a mint felelt:

– Kérem… egy kis türelmet… négy hónap mulva megkapom a kinevezésem, rendes miniszteri számtiszt leszek és akkor lesz szerencsém…

Ránéztek úgy, mintha mondanák: «bolond ez?» Leánykérésről beszél most, mikor az újságok tele vannak, hogy az apja, egy vidéki telekkönyvvezető, meggyilkolt egy törvényszéki elnököt.

A háziúr végre sem tudta eltürni szó nélkül, kitört:

– Talán végre is legczélszerübb volna, ha nem mutatná most magát sehol!

Végre is mindent megértett. Egy hirlap megmagyarázott neki mindent. Egy pillanat alatt világos lett előtte minden és azután; sötét… sötét…

I

Mit tegyen?

Az első pillanatban arra gondolt, hogy legelső kötelessége: megölni az apját. De azt védte vele szemben a törvény. Aztán az az elhatározás fogamzott meg benne, hogy az apját nem ölhetvén meg, magát kell megölnie.

Csak vérnyomok vezethetik ki ebből az iszonyu labirintusból. Más kijárója nincs, csak egy halál – egy új halál.

Reggel azonban egész mást határozott. Elhatározta, hogy úgy fog élni, mint előbb, eljár a rendes kávéházába, sőt felmegy a hivatalába is. Legelsőbb persze a miniszterhez és igy szól hozzá:

– Kegyelmes uram! Én Dim Ferencz vagyok és nem Dim István. Igaz, Dim István, a ki gyilkolt, az én apám. De anyám sohasem szerette és én nem hasonlitok rá egy csöppet sem. Bizonyithatom ezt a kegyelmes urnak az arczképeinkkel, de bizonyitja egész hivatali müködésem.

Ki tud én rólam valami rosszat, ha csak a legcsekélyeb hibát is. Hátrálékom nincs. Össze nem tüztem soha senkivel. Szabadságot nem kértem eddig. Kérem kegyelmes uramat, védjen meg engemet!

«Ne féljen, Dim Ferencz, ne féljen semmitől, gondom lesz önre!» – ezt fogja felelni a miniszter, bizonyosan ezt.

De a hivatalnok nem ment fel hozzá. Bujkált egy hétig. Kis külvárosi korcsmákban, egész napon át. Látta, hogy bizonyos emberek figyelmesek kezdenek lenni rá, hallotta egyszer, amint egy előtte teljesen ismeretlen ember azt mondta egy társának: ez Dim Ferencz, a Dim István fia…

Hazament, egész napját az ágyban töltötte.

Álmából egy úr költötte fel, egy német újság munkatársa, a ki egy jó arczképet kért tőle, az apjának egy jó arczképét…

II

Mit tegyen?

Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben: névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat… Erre valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.

Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy egész arcza beleződült.

«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan, mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem beszélhette ki magát, mint rendesen Elkerülte e helyeket, a minthogy elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem – egy heti gondolkodás és időzés után – küldött maga helyett egy levelet, a melyben betegségét jelentette hivatali főnökének.

Nem hazudott, beteg volt csakugyan.

Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos, tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.

A lányok – a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre – rá is mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni vele.

«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»

A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég jól aludt.

III

Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit tegyen. Úgy fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A ki elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell: megöli. És egészen úgy él, mint régen.

Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar hamar odaérni. Addig kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit kérdez tőlük és mit felel nekik.

Példáúl elhatározta, hogy beszélni fog egy szinésznőről. Lovakról, egy jockeyről…

A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született volna. De a város pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó hangulata. Az jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak meg-megpendített magában.

Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy végig többé vele karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.

A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött magában: ama két lány közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az egyik parthie – az anyagiak tekintetében – jobbnak tetszett, de a másik leány csinosabb volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta neki a legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az utolsó nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb ezzel is csak csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni ezt a lányt: a boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy feleségévé teheti, ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye, ezerszerte nagyobb lett.

És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon, a jó sors még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető vágyát nem hallgathatják meg többé.

Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi bizonynyal, ha nem fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről – a hol járt – odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra nézni. És az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett mennie alatta.

Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan egyszerre csak a neve hangzott felé:

– Dim Ferencz!

Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt, hogy várjon, mindjárt lejön hozzá.

IV

És lejött, csakugyan ott volt.

A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:

– Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?

Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja el hangosan, a miket ő elmondott magának.

– Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül…

Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:

– Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket szeretek – én maga mellé állok, maga mellett maradok. Szeretem magát régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba, börtönbe is kellene menni vele!

A tied vagyok.

A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.

– Hagyjon el, szökjön a túloldalra! – szólt Dim Ferencz a lánynak. És az eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.

V

Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy párosával. Ez a kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem volt még a szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent mindenütt, ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb volt, mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül tárgyalt arról, hogy valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus főúrnak, a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt tanácsosához:

– Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid divatbáb. Ugyan menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.

(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea volt a haeresis összes tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa kötelességtudás volt, ugy, hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy szép napon csak megszólította:

– Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.

Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten megtartották az eljegyzést. Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a gyűrűváltástól egy hónapnyira tüzték ki.

Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az elsőbiróság halálos itéletét:

«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak már vége volna az egésznek!» gondolta magában a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül érezte magát.

VI

Rehabilitálva van teljesen. Az emberek talán titokban szemére vetik eredetét, de nyilvánosan ki merné?

És mégis úgy érezte, hogy ő maga véres nyomoktól van körülvéve, véres nyomok visznek nászágyához is. Apja akasztófán fog kimulni egy pár hó alatt, habár nászágyában őt a legszebb, a legjobb, a legédesebb lány várja is. Megváltoztatni az ő becstelen eredetét, elvenni tőle apját, a gyilkost, s adni helyébe egy tiszta életű férfiút: nem, erre még a jó isten sem képes!

Kevés nap választotta el esküvőjétől és ő mind ezzel a gondolattal foglalkozott: «Bizonyosság, hogy a szerencsétlenséget, a szégyent nem lehet eltávoztatni tőlem. Bizonyosság, hogy ő – én és én – ő vagyok. Bizonyosság, hogy vére az enyém és nincs hatalom, mely a vért kiszivattyúzza ereimből. És mi biztosit arról, hogy a vér melyik pillanatban forr fel bennem és melyik pillanatban követeli ádáz jogait?!»

Ha egy pillanatban előtte ismeretlen vér olyan dolgokra kényszeritené, mint apját!! Iszonyú, a legiszonyúbb, hogy éppen nem lehetetlen.