Szeretve

Második fejezet

Caitlin elhúzta a pajta ajtaját, és hunyorogva nézett a hó borította világra. Hirtelen erős fájdalmat érzett a szemében, ahogy a fehér napfény visszatükröződött mindenről. A kezét a szeme elé kellett tennie, úgy elviselhetőbb volt.

Caleb kilépett mellé, miután befejezte a saját kezének és nyakának eltakarását egy vékony, átlátszó anyaggal. Olyan volt, mint a celofán, de mintha beleolvadt volna a bőrébe, ahogy magára tekerte az anyagot. Meg sem tudta mondani, hogy rajta van.

– Mi ez?

– Bőrtakaró fólia – mondta, és lefelé nézett, amint gondosan újra és újra betakarta a karját és a vállát. – Ez az, amit lehetővé teszi a számunkra, hogy kimenjünk a napfénybe. Ellenkező esetben a bőrünk megég. – Végigmérte a lányt. – Neked nem kell – még.

– Honnan tudod? – kérdezte.

– Hidd el – mondta vigyorogva. – Te is tudnád.

Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis doboz szemcseppet; hátradőlt, és tett néhány cseppet mindkét szemébe. Megfordult, és ránézett.

Bizonyára tudta, hogy fájlalta a szemét, mert finoman a lány homlokára tette a kezét.

– Dőlj hátra – mondta.

Caitlin hátradőlt.

– Most nyisd ki a szemed.

Amint kinyitotta, a férfi odahajolt, és belecseppentett mindkét szemébe.

Csípte, mint az őrült, ezért Caitlin lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.

– Aúúú – mondta a szemeit dörzsölgetve. – Ha haragszol rám, mondd csak meg. – Vigyorgott. – Sajnálom. Először éget, de aztán meg lehet szokni. Az érzékenységed néhány másodpercen belül eltűnik.

Caitlin pislogott, és a szemét dörzsölte. Mikor a szeme már jól volt, felnézett. Igaza volt: minden fájdalom eltűnt belőle.

– A legtöbbünk még mindig nem merészkedik ki napsütés idején, ha nem muszáj. Mindannyian gyengébbek vagyunk napközben. De néha, meg kell tennünk.

Ránézett a lányra.

– Ez az iskola, ahova jár… – kezdte mondani. – Messze van?

– Csak egy rövid sétára – mondta, majd megfogta a karját, és átvezette a havas pázsiton. – Az Oakville középiskola. Ez volt az én iskolám is még néhány héttel ezelőtt. Az egyik barátomnak tudnia kell, hogy hol van.

*

Az Oakville Középiskola pontosan úgy nézett ki, mint amire Caitlin emlékezett. Különös érzés volt ide visszajönni. Felnézett az épületre, mintha csak vakáción lett volna, és most térne vissza a normális életbe. Egy rövid másodpercre még azt is elképzelte, hogy az elmúlt hetek eseményei csak őrült álmok voltak. Hagyta magát álmodozni, hogy minden teljesen normális, épp amilyen volt. Jó érzés volt.

De amikor felpillantott, és Calebet látta maga mellett állni, tudta, hogy semmi sem normális. Ha volt valami bizarrabb, mint ide visszajönni, az a visszatérés Calebbel az oldalán. Igazán fura volt, ahogy belépett a régi iskolájába ezzel a gyönyörű, széles vállú, 190 cm-nél is magasabb, hosszúkás hajú férfival az oldalán, aki egy nyakat átölelő magas galléros fekete bőr viharkabátot viselt. Mintha csak egy tizenéves lányok közt népszerű magazin címoldaláról lépett volna ki.

Caitlin elképzelte, milyen reakció lesz, ha a többi lány meglátja vele. Elmosolyodott a gondolatra. Soha nem volt különösebben népszerű, és természetesen a srácok sem szenteltek sok figyelmet neki. Nem volt népszerűtlen – volt néhány jó barátja –, de aligha volt a középpontjában a legnépszerűbb klikkeknek. Úgy tippelte, átlagos volt. Még így is eszébe jutott az érzés, ahogy egyes népszerű lányok megvetették őt, akik mind úgy tűntek, mintha összetartoznának, fennhordott orral sétálva végig a folyosókon, figyelmen kívül hagyva mindenkit, akit nem tartottak olyan tökéletesnek, mint ők maguk.

Most talán majd észreveszik.

Felmentek az iskola lépcsőjén, és beléptek a széles kétszárnyú ajtón. Caitlin rápillantott nagy órára: 8 óra 30 perc. Tökéletes. Az első órát csak most fogják elhagyni, és hamarosan megtelnek a folyosók. Ekkor kevésbé lesznek feltűnőek. És nem kell majd aggódniuk a biztonságiak vagy a folyosói engedélyek miatt.

Mintegy végszóra, a csengő megszólalt, és másodperceken belül a csarnokok elkezdnek megtelni.

Az oakville-i iskolában az volt a jó, hogy egy világ választotta el a rettenetes New York City középiskolától. Itt akkor is volt elegendő hely a folyosókon, ha mindenki ott volt. Nagy üvegablakok sorakoznak a falakon, amik beengedték a fényt és az ég látványát, és fákat láthattál amerre csak mentél. Ez már majdnem elég ahhoz, hogy hiányozzon. De csak majdnem.

Caitlinnek elege lett az iskolából. Gyakorlatilag csak néhány hónapra volt az érettségitől, de úgy érezte, hogy többet tanult az elmúlt néhány hétben, mintha még néhány hónapig bent ülne az osztályteremben, és kapna egy hivatalos diplomát. Szeretett tanulni, de akkor is ugyanolyan boldog lesz, ha soha nem megy vissza.

Ahogy végigmentek a folyosón, Caitlin ismerős arcokat keresett. Útjuk során többnyire másodikosokkal és harmadikosokkal találkoztak, és nem vett észre senkit a végzős osztályokból. De ahogy mások mellett elmentek, meglepődött azon a reakción, amit minden egyes lány arcán látott: szó szerint Calebre meredtek. Nem volt egy olyan lány sem, aki megpróbálta volna elrejteni, vagy akár csak képes lett volna másfelé nézni. Hihetetlen volt. Mintha csak Justin Bieberrel ment volna végig a folyosón.

Amikor Caitlin megfordult, látta, hogy a lányok mind megálltak, és őket nézik. Többen egymásnak suttogtak.

Ő Calebre nézett, és azon tűnődött, hogy ő is észrevette-e ezt. De ha igen, akkor sem mutatta jelét, és bizonyára nem is érdekelte.

– Caitlin? – jött egy döbbent hang.

Caitlin megfordult. Luisa volt ott, az egyik régi barátnője.

– Ó, Istenem! – tette hozzá Luisa izgatottan, és karját széles ölelésre vetette. Barátságosan megölelték egymást. Jó érzés volt egy ismerős arcot látnia.

– Mi történt veled? – kérdezte Luisa egy izgatott tempójú beszéddel, épp úgy, ahogy mindig is beszélt. A spanyol akcentusa azonnal kiszűrődött, mivel csak néhány éve költözött ide Puerto Ricóból. – Annyira össze vagyok zavarodva! Azt hittem, elköltöztél!? Küldtem üzenetet, és az IM-en is írtam neked, de soha nem válaszoltál…

– Nagyon sajnálom – mondta Caitlin. – Elvesztettem a telefonom, és nem voltam számítógép közelébe, és…

Luisa már nem figyelt. Calebet nézte, bámulta megbabonázva. A szája tátva maradt a szó szoros értelmében.

– Kicsoda a barátod? – kérdezte végül szinte suttogva. Caitlin mosolygott: még soha nem látta a barátnőjét ilyen idegesnek.

– Luisa, ő Caleb – mondta Caitlin.

– Örvendek – mondta Caleb, és mosolyogva kezet nyújtott.

Luisa csak bámult. Nyilvánvalóan annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Ránézett Caitlinre, nem értve hogyan foghatott meg Caitlin magának egy ilyen srácot. Már egy kicsit másképpen nézett Caitlinre, mintha nem tudná, hogy kis is ő.

– Hm… – kezdte Luisa tágra nyílt szemmel – … te … hol … ti … hogyan találtatok egymásra?

Egy másodpercre, Caitlin eljátszott a gondolattal hogyan válaszoljon. Elképzelte, hogy mindent elmond Luisának, de elmosolyodott erre a képtelen ötletre. Ez nem működne.

– Találkoztunk … egy koncert után – mondta egyszerűen.

Ez legalább részben igaz volt.

– Jesszus, milyen koncerten? A városban? A Black Eyed Peas!? – kérdezte a hadarva. – Annyira irigyellek benneteket! Majd’ meghalok, hogy lássam őket!

Caitlin elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Caleb és egy rock koncert. Valahogy nem igazán tudta őt elképzelni egy rock koncerten.

– Hm … nem egészen – mondta Caitlin. – Luisa, figyelj, sajnálom, hogy a szavadba vágok, de nincs sok időm. Tudnom kell, hol van Sam. Láttad őt?

– Persze. Mindenki látta. Visszajött a múlt héten. Furán nézett ki. Megkérdeztem tőle, hogy te hol vagy, és neki miféle dolga van itt, de nem mondta meg. Valószínűleg ott lebzsel abban az üres pajtában, amit annyira szeret.

– Nem, nincs ott – válaszolta Caitlin. – Épp ott voltunk.

– Tényleg? Sajnálom. Nem tudom. Ő másodéves, tudod? Nem igazán szoktunk találkozni itt. Próbáltál már neki üzenetet küldeni? Mindig a Facebookon van.

– Nincs meg a telefonom… – kezdte Caitlin.

– Itt az enyém – szakította félbe Luisa, és mielőtt befejezhette volna, Caitlin kezébe nyomta a telefont.

– A Facebook már meg van nyitva. Csak jelentkezz be, és üzenj neki.

Persze – gondolta Caitlin. Miért is nem gondoltam erre?

Caitlin bejelentkezett, és beírta Sam nevét a keresőmezőbe, majd amikor felbukkant a profilja, rákattintott az üzenetekre. Habozott, vajon pontosan mit írjon. Aztán beírta: „Sam. Én vagyok. Itt vagyok a pajtában. Gyere ki találkozni velem. Amint csak tudsz.”

Rákattintott a küldésre, és visszaadta a telefont Luisának.

Caitlin felfordulást hallott, és megfordult.

Egy csoport végzős lány – a legnépszerűbbek közül – vonult végig a folyosón, éppen feléjük tartva. Egyenesen Calebre néztek. És egymás közt suttogtak.

Caitlin első alkalommal tapasztalta meg a féltékenység érzését. Látta a lányok szemében – akik soha nem figyeltek rá korábban –, hogy egy másodperc alatt lecsapnák Calebet a kezéről. Ezek a lányok akármelyik srácot körüllengték az iskolában, bárkit, akit akartak. Nem számított, hogy volt-e barátnője vagy sem. Csak azt remélhetted, hogy pont azt a srácot nem szemelik ki maguknak, akivel vagy.

És most mindnyájan Calebet bámulták.

Caitlin remélte, és imádkozott, hogy Caleb immunis legyen a bájolgásukra. És hogy ő még mindig kedveli. De ahogy belegondolt, nem értette, miért is tenné. Ő annyira átlagos volt. Vajon miért ragaszkodna hozzá, amikor ezek a lányok minden odaadnának érte, hogy megkaphassák?

Caitlin csendben imádkozott, hogy a lányok továbbsétáljanak. Csak most az egyszer.

De persze, hogy nem. A szíve dübörgött, amint a csoport egyenesen feléjük tartott.

– Szia Caitlin – szólította meg az egyik lány hamiskás hangon.

Tiffany. Magas, egyenes szőke haj, kék szem, pálcika vékony termet. És tetőtől talpig a legújabb divat szerint öltözve.

– Ki a barátod?

Caitlin is nem tudta, hogy mit mondjon. Tiffany és barátai még soha nem álltak szóba vele. Még csak rá sem néztek. Most pedig meg volt döbbenve, hogy még a nevét is tudják. És most ők kezdeményezték a beszélgetést. Persze, tudta Caitlin, hogy neki aztán semmi köze nem lesz a beszélgetéshez. Calebet akarták. Elég rosszul eshetett nekik, hogy meg kellett alázkodniuk Caitlin előtt, azzal, hogy beszédbe elegyedtek vele.

Ez nem sok jót ígért.

Caleb biztosan érezte Caitlin nyugtalanságát, mert közelebb lépett hozzá, és átkarolta a vállát.

Caitlin még soha ennyire nem volt hálás egy ilyen gesztusért.

Újdonsült önbizalmával megtámogatva Caitlin megtalálta az erőt, hogy megszólaljon.

– Caleb – válaszolta nekik.

– És amúgy mi szél hozott ide benneteket? – kérdezte egy másik lány. Bunny.

Ő kiköpött másolata volt Tiffanynak, kivéve, hogy barna volt. – Úgy tudtam, mintha elköltöztél volna, vagy ilyesmi.

– Nos, visszatértem – válaszolta Caitlin.

– Tehát, akkor te is új vagy itt? – kérdezte Tiffany Calebet. – Végzős vagy?

Caleb mosolygott.

– Igen, új vagyok itt – felelte rejtélyesen.

Tiffany szeme felcsillant, mivel úgy értelmezte, hogy Caleb új diák az iskolában.

– Nagyszerű – mondta. – Lesz nálunk egy parti ma este. Csak néhány közeli barátnak, de szeretnénk, ha ott lennél. És … ööö … te is, azt hiszem – mondta Tiffany Caitlinre pillantva.

Caitlin érezte, hogy a harag növekszik benne.

– Nagyra értékelem a meghívást, hölgyeim – mondta Caleb –, de sajnálattal kell kijelentenem, hogy Caitlinnek és nekem már van egy fontos elkötelezettségünk ma estére.

Caitlin szíve duzzadt az örömtől.

Győzelem.

Ahogy nézte az összeomló arckifejezésüket, mint egy sor dominót, még soha nem érezte magát ilyen magabiztosan.

A lányok csendesen – de az orrukat felemelve – elslisszoltak.

Caitlin, Caleb, és Luisa ott álltak egymagukban. Caitlin kifújt egy nagy levegőt.

– Jesszus! – mondta Luisa. – Azok a lányok soha nem állnak szóba senkivel. Még kevésbé hívnak meg valakit.

– Tudom – mondta Caitlin, mint aki még mindig nem heverte ki a meglepetést.

– Caitlin – mondta hirtelen Luisa, Caitlin karját megragadva. – Épp most jutott eszembe. Susan. Mondott valamit Samről. A múlt héten. Hogy Colemanékkel lógott valahol. Nagyon sajnálom, hogy csak most jutott ugrott be. De, talán ez segít.

A Colemanék. Hát persze. Ott kell lennie.

– Továbbá – folytatta hadarva Luisa –, mindannyian összejövünk ma este Franknél. El kell gyere! Annyira hiányoltunk téged. És persze, hozd Calebet is. Fantasztikus partinak ígérkezik. A fél osztály eljön. Ott kell lenned.

– Hát nem is tudom…

A beszélgetésüket egy csengő hangja szakította félbe.

– Mennem kell! Annyira örülök, hogy újra itt vagy. Szeretlek. Majd hívj. Szia! – mondta Luisa Calebnek is integetve, majd megfordult, és elsietett a folyosón.

Caitlin elképzelte magát újra a normális életben. Együtt lóg a barátaival, bulizik, normális iskolába jár, és hamarosan végez. Tetszett neki ez a kép. Egy pillanatra megpróbálta elnyomni az elméjében a múlt hét összes eseményét. Elképzelte, hogy semmi rossz nem történt.

De aztán felnézett Calebre, és a valóság özönvízként zúdult vissza rá. Az élete megváltozott. Véglegesen. És soha nem változik vissza. Csak ezt még el kell fogadnia.

Arról nem is beszélve, hogy megölt valakit, és a rendőrség is keresi. Hogy csak az idő kérdése, míg el nem fogják őt valahol. És ott van az a tény, hogy egy egész vámpírfaj keresi, hogy megöljék. Vagy ez a kard – amit keres –, ami meg tudná menteni egy csomó ember életét.

Az élet biztosan nem olyan, mint volt, és nem is lesz olyan. Csak el kell, hogy fogadja a pillanatnyi valóságot.

Rátette kezét Caleb karjára, és a bejárati ajtó felé vezette őt. Colemanék. Tudta, hol laknak, és volt benne logika, hogy Sam ott lebzsel náluk. Ha nincs az iskolában, akkor talán éppen most van náluk. Ez az, ahova most menniük kell.

Amint kisétált az ajtón és megérezte a friss levegőt, rácsodálkozott, hogy milyen jó érzés újra kilépni az iskola ajtaján – ezúttal végleg.

*

Caitlin és Caleb átvágott a Coleman birtokon; a havas fű ropogott a lábuk alatt. A ház maga nem volt nagy – egy szerény farm helyezkedett el az országút mentén. De a ház mögött – a farm másik végében – volt egy pajta. Caitlin látta, hogy kisplatós teherautók parkolnak elszórtan a gyepen, és látta a lábnyomokat a havon, amelyek nagy forgalmat mutattak a pajta irányába.

Ez volt, amit a legtöbb fiatal csinált Oakville-ben – együtt lógtak a másik pajtájában. Oakville inkább vidék volt, mint külváros, és megadta nekik azt a lehetőséget, hogy együtt legyenek egy olyan fedett helyen, amely elég távol állt a szülői háztól, és az öregeik vagy nem tudták vagy nem is érdekelte őket, mit csinálnak ott. Ez sokkal jobb volt, mint az alagsorban lógni. A szüleid nem hallottak semmit. És saját bejáratod volt. És kijáratod.

Caitlin vett egy mély levegőt amint odament a pajtához, és elhúzta a nehéz faajtót.

Az első dolog, ami megütötte az orrát, az a szag volt. Marihuána. A fű illatfelhői a levegőben úsztak.

És ez az illat még keveredett az állott sör szagával. Túlságosan is.

A második dolog, amit megérzett – és a továbbiakban még erősebben érezte –, egy állat szaga volt. Még soha nem volt ilyen kifinomult az érzéke korábban. Az állat jelenlétének meglepetése átszáguldott az érzékein, mintha ammóniába szagolt volna bele.

Jobbra nézett, és ráközelített a szemével. Egy nagy rottweiler feküdt a sarokban. A kutya lassan felült, rábámult, és elvicsorodott. Egy mély, torokhangú morgást hallatott. Ez volt Butch. Most már emlékezett rá. A Colemanék csúnya rottweilerje. Mintha Colemanék szándékosan tartottak volna egy ilyen gonosz képű ebet.

A Colemanokról mindig is rossz hír járta. A három testvérből – 17, 15, és 13évesek – a középső, Gabe, valamikor összebarátkozott Sammel. Egyik gyerek rosszabb volt, mint a másik. Az apjuk rég elhagyta őket, senki sem tudta hova ment, és az anyjuk sem volt soha körülöttük. Tulajdonképpen együtt nevelték fel egymást. A koruk ellenére mindig vagy részegek voltak vagy füveztek, és többször voltak az iskolán kívül, mint bent.

Caitlin szomorú volt, hogy Sam velük lógott. Ez nem vezetett semmi jóra.

Valahol a háttérben zene szólt. Pink Floyd. Wish You Were Here.

Micsoda figurák – gondolta Caitlin.

Sötét volt itt bent, főleg annak, aki a napfényről érkezik, és kellett néhány másodperc mire a szeme teljesen megszokta a félhomályt.

Ott volt. Sam. Ott ült egy kopott kanapé közepén, körülvéve egy tucat fiúval. Gabe volt az egyik oldalon és Brock a másikon.

Sam épp egy vízipipa fölé volt görnyedve. Mikor befejezte a belélegzést, letette a szipkát, hátradőlt, majd hosszan szívott a levegőből, és jó sokáig benntartotta. Végül kifújta.

Gabe megérintette a vállát, mire Sam felnézett. A drogtól ködös tekintettel bámult Caitlinre. A szeme véreres volt.

Egyfajta fájdalom hasított Caitlin gyomrába. Nagyon csalódott volt. Úgy érezte, mintha minden az ő hibája lenne. Arra gondolt, amikor utoljára látták egymást: New Yorkban, és épp vitatkoztak. A saját kemény szavaira gondolt. „Csak menj!” – kiabálta akkor neki. Miért is kellett akkor olyan ridegnek lennie? És miért nem volt esélye sem, hogy visszavonja a szavait, és bocsánatot kérjen tőle?

Most már túl késő volt. Ha máshogy beszél vele, akkor talán a dolgok is máshogy alakultak volna.

Egy harag hullámát érezte. Harag Colemanékra, harag minden fiúra ebben a pajtában, akik azokon a kanapékon, székeken, és a halom szénán üldögéltek. Mindazokra, akik ott iszogattak, dohányoztak, és nem törődtek az életükkel.

Nekik joguk van arra, hogy ne törődjenek önmagukkal. De nincs joguk arra, hogy Samet is belerántsák ebbe. Neki jobb sora volt, mint nekik. Csak soha nem volt támasza az életben. Soha nem volt egyetlen apa-figura az életében, és az anyjuktól sem kaptak semmi kedvességet. Ő még csak egy nagy gyerek, és Caitlin tudta, hogy azonnal osztályelső lenne, ha legalább egy kicsi állandóság venné körül. De egy bizonyos ponton túl, már késő volt. És már nem törődött önmagával.

Caitlin néhány lépést tett feléje.

– Sam? – szólította meg.

Sam csak bámult rá, de nem szólt egy szót sem.

Nehéz volt megállapítani, hogy mi volt abban a tekintetben. Vajon gyógyszerek? Vagy csak úgy tett, mintha nem érdekelné? Vagy talán tényleg nem is érdekelte?

Az apátiás nézése sokkal jobban bántotta Caitlint, mint bármi más. Azt várta, hogy boldog lesz amikor meglátja, és majd felkel, hogy megölelje őt. De nem. Mintha nem is érdekelné. Mintha Caitlin egy idegen lenne. Vajon csak a menőt játssza a barátai előtt? Vagy ezúttal végleg elrontotta a dolgot Sammel?

Több másodperc telt el, mire Sam levette róla a tekintetét, és átnyújtotta a szipkát az egyik barátjának. Továbbra is a többi haverjával törődött, és a lányt figyelmen kívül hagyta.

– Sam! – mondta Caitlin most már sokkal hangosabban, haragos arccal. – Hozzád beszélek!

Hallotta a kis vesztes barátai kuncogását, és érezte amint a harag hullámokban emelkedik fel a testében. És kezdett valami mást is érezni. Egy állati ösztönt. A harag a bensőjében addig fog emelkedni, amíg elér egy pontot, ahonnan már kezelhetetlenné válik. És most attól félt, hogy hamarosan átlépi ezt a határt. Ahonnan nem lesz többé ember. És egy állattá változik át.

Ezek a fiúk nagyok voltak, de az ereiben ébredő erő azt sugallta neki, hogy bármelyiket legyűrheti közülük. Nehéz volt visszatartania a haragját, de azt remélte, hogy elég erős lesz hozzá, hogy megtegye.

Ugyanakkor, a rottweiler egyre erősebben morgott miközben lassan megindult feléje. Mintha megérezte volna, hogy valami történni fog.

Caitlin egy gyengéd kezet érzett a vállán. Caleb volt az. Biztos megérezte, ahogy a harag emelkedik benne, és lassan állati ösztönné alakul. Próbálta csillapítani őt, hogy uralkodjon az érzésein, és ne engedje szabadjára az indulatait. Az jelenléte megnyugtatta. De nem volt könnyű.

Sam végül megfordult, és ránézett. Dac volt az arckifejezésében. Még mindig dühös rá. Ez nyilvánvaló volt.

– Mit akarsz? – csattant fel.

– Miért nem vagy az iskolában? – hallotta a saját hangját a lány.

Nem tudta pontosan, hogy miért ezt mondta, különösen, hogy annyi minden mást akart kérdezni tőle. De az anyai ösztön tört ki belőle. És ez volt az, ami a legelőször az eszébe jutott.

Még több kuncogást hallott. A haragja egyre csak emelkedett.

– Mit érdekel ez téged? – mondta. – Azt mondtad, hogy menjek el.

– Sajnálom – mondta. – Nem úgy értettem.

Örült, hogy végre volt esélye mondani.

De úgy tűnt, ez Samet nem ingatta meg. Csak bámult rá.

– Sam, beszélnünk kell veled. Magunk közt – mondta.

Ki akarta szabadítani ebből a környezetből a friss levegőre, ahol nyugodtan tudnának egymással beszélni. Caitlin nem csak az apjukról akarta kérdezni, hanem Sammel is beszélgetni akart, úgy, mint régen. És közölni akarta a hírt az anyjukról. Persze csak kíméletesen.

De úgy látszik, hogy ez most nem fog megtörténni. Legalábbis, ahogy most látta. A dolgok rosszabbra fordultak. Érezte, hogy az energia ebben a pajtában túl sötét. Túl erőszakos. Érezte, hogy lassan elveszti a kontrollt. Caleb nyugtató keze ellenére sem tudta megállítani azt a feltörő valamit.

– Beszéljünk itt – mondta Sam.

A barátai egyre csak vihogtak.

– Miért nem lazítasz? – mondta az egyik srác a lánynak. – Annyira feszült vagy. Gyere, ülj le. Szippants egyet.

A fiú egy vízipipát tartott feléje.

Caitlin megfordult, és rámeredt.

– Miért nem dugod fel azt a szipkát a seggedbe? – hallotta Caitlin a saját hangját az összeszorított fogai közt.

– Na, ne hagyd már! – kiáltotta az egyikük, majd egyéb kellemetlenkedő megjegyzések jöttek a fiúcsoport felől.

A fiú, aki felajánlotta neki a szívócsövet – egy nagy, izmos srác, akit még a focicsapatból ismert –, elvörösödött.

– Mit mondtál nekem, te ribanc? – mondta felállva.

Caitlin ránézett. Sokkal magasabb volt, mint amire emlékezett, legalább két méter magas. Érezte, hogy Caleb szorosabban fogja a vállát. Nem tudta, hogy ez most azért volt, hogy lenyugtassa őt, vagy azért, mert ő lett sokkal ingerültebb.

A szobában drasztikusan emelkedett a feszültség.

Közben a rottweiler közelebb osont hozzá. Most már csak egy méterre volt. És morgott, mint egy őrült.

– Jimbo, pihenj – mondta Sam a nagy kölyöknek.

Ez volt a védelmező Sam. Nem számít milyen, védelmezte őt.

– Olyan ő, mint púp a hátamon, de nem gondolta komolyan. Még mindig a nővérem. Szóval csak nyugi.

– Én úgy értettem – kiabálta Caitlin, dühösebben, mint valaha. – Azt hiszitek, hogy olyan menők vagytok? Belevittétek a kisöcsémet? Ti mindnyájan egy csapat vesztes vagytok. Semmire sem juttok. Ha el akarjátok szórakozni az életeteket, csak rajta, de ne rángassátok bele Samet!

Jimbo erre még dühösebb lett, és tett néhány fenyegető lépést Caitlin felé.

– Nocsak, ki beszél! Tanító néni! Anyucika! Meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk!

Mindegyik nevetett.

– Miért nem te és a köcsög barátod jöttök ide hozzám?!

Jimbo közelebb lépett, felemelte a kezét, és hatalmas mancsával meglökte Caitlin vállát.

Nagy hiba volt.

A harag felrobbant Caitlin bensőjében, túl azon a ponton, amit még irányíthatott volna. Abban a pillanatban, amikor Jimbo ujja megérintette, egy villámgyors mozdulattal felnyúlt, megragadta a csuklóját, és hátracsavarta. Jimbo csuklója hangos reccsenéssel tört el.

Magasra emelte a csuklóját a fiú háta mögött, és arccal előre a földre lökte.

Kevesebb, mint egy másodperc múlva már a földön volt, tehetetlenül. Caitlin odalépett, és rátette a lábát a tarkójára, szilárdan nyomva a fiút a padlóhoz.

Jimbo üvöltött a fájdalomtól.

– Jézus Krisztus, a csuklóm, a csuklóm! Kibaszott kurva! Eltörte a csuklómat!

Sam felállt, és – akárcsak a többiek – döbbenten bámult. Igazán meglepődött. Hogyan tudott a kicsi nővére földre vinni egy ilyen hatalmas fickót, és olyan gyorsan – fogalma sem volt.

– Kérj bocsánatot – mordult Caitlin Jimbóra.

Még a saját hangja is megdöbbentette. Egészen a torka mélyéről szólt. Mintha egy állat mondta volt.

– Sajnálom. Sajnálom, sajnálom! – kiabálta Jim nyöszörögve.

Caitlin el akarta engedni, hogy hadd menjen, legyen túl rajta, de egy része nem tudta megtenni. A harag túl hirtelen lett úrrá rajta, és túl erős volt. Egyszerűen nem tudta elengedni. Még mindig forrt benne a düh. Meg akarta ölni ezt a fiút. Ez már túl volt a józan ész határán, de mégis meg akarta tenni.

– Caitlin!? – kiáltott rá Sam. A lány hallotta a félelmet a hangjában. – Kérlek!

De Caitlin nem tudta elengedni. Tényleg meg akarta ölni a fiút.

Abban a pillanatban egy vicsorgást hallott, és a szeme sarkából látta a kutyát. A rottweiler már a levegőben volt, és a fogaival Caitlin nyakát vette célba.

Caitlin azonnal reagált. Elengedte Jimbót, és egy mozdulattal elkapta a kutyát a levegőben. Alányúlt, megragadta ez ebet a hasánál, és továbblendítette.

A kutya olyan erővel repült a levegőben, hogy átszállt az egész pajtán. A kutya üvöltése a deszkák törésének hangjával keveredett, ahogy a pajta falát áttörve kirepült az udvarra.

A helyiségben mindenki Caitlinre bámult. Nem tudták feldolgozni azt, aminek épp az imént voltak a szemtanúi. Ez nyilvánvalóan túl volt minden emberi erő és gyorsaság felett, és nem találtak rá magyarázatot. Mindannyian ott álltak, és a szájukat tátva bámultak.

Caitlinen eluralkodtak az érzelmek. A harag. A szomorúság. Nem tudta, mit érez, és többé már önmagában sem bízott. Nem tudott beszélni. Ki kellett jutnia onnan. Tudta, hogy Sam nem fog vele tartani. Ő most már más ember volt.

És ő úgyszintén.