Illiberalgate

Na meg a mintapár. Akik mindent együtt csináltak. Elköltözött a Pali. Szegény lány csak sír-rí. Mondtam, hogy ez lesz. Pali elment egyetemre, aztán megbolondult. Egyik vasárnap jött egy huszonéves lány, akinek lemosták az autóját, ott tette-vette magát a Palinak. A saját házukban, az asszony előtt, aki otthon volt. Feszelgett a csajszi egész vasárnap. Aztán meg elköltözött, persze nem a csaj miatt. Tévedésben van az asszony, semmi köze hozza a lánynak. Én mondom, az egyetem az oka. Láttam már máshol is. Megbolondulnak, mintha újra pattanásos, nem gondolkodó bakfisok meg suttyók lennének. Aztán csak a fájdalom marad, meg a bánat. Pedig a mintapár már 15 éve nyomja. Mindig együtt, állandóan, minden tevékenységet együtt. Nem is volt normális. Mondjuk, velük voltunk a szexkiállításon, állandóan dugtak, mint a nyulak. Aztán az sem elég. Ott, a színpadon jött rájuk, de aztán legalább nekünk is összejött. Lehet, többet kellene ilyen helyre járnunk. Ettől feláll, meg jó kemény lesz. S nem csak öt percre.

Persze, ne feledjem a Grófnő férjét, aki a jobb megélhetés miatt kiment Németországba dolgozni, ami elég jól bejött neki. Jól keresett. A család itt, meg ő kint. Háromhavonta jött haza, eleinte, aztán egész nyáron nem. Gondoltam, van kint már egy nőci. Aztán gyerkőc is lett. Volt nagy sírás-rívás. Itt a két gyerekkel az asszony, kint meg a jól kereső férj új csajjal, terhesen. Szóval a világ nem normális. Semmi emberi nincs benne. Se erkölcs, se minta, csak az ego. Mindent neki. Felfordult világ. S persze minden.

Végül is megmondta a Csernus. Meg kell dolgozni egymásért. Nincs ingyen. Meg a Buda. Túl sokáig élünk. Régen jó, ha harminc-negyven évet éltek együtt az emberek. Most meg kitolódott az életkor, már negyven-hatvan évet is élnek. Persze, hogy szeretne másikat. A férfiba van kódolva többnejűség az élet élete okán. Mit vagyunk úgy oda? Még munkahelyet is tízévente kéne váltani, hogy ne unjuk meg. Ma már ez a legmindennapibb gond. A kiégés. Ezt is megértük. Van hozzá ideológia is. Na persze. Férfiuralmi társadalom, meg a rend. Ők hozzák a döntéseket meg a törvényeket, csoda, ha minden a feje tetején áll? Összezavarja a tesztoszteron őket.

S ahogy jeleztük előre, a Vica férjét behúzták a csőbe, karácsonyra kiderült a szűz kislányról, hogy bizony terhes. Ez minta szerint. Ahogy a nagymamám mondja: a dolgok nem változnak. A lányok ilyenek meg olyanok. Jók, rosszak. Ki milyen. Na és a fiúk is csak ilyenek. Szegény Vicus, már csak árnyéka önmagának. A baráti körben mindannyian meg akarjuk menteni magától. Még mindig szereti, ez derült ki. Ő sem gondolta. Januárra lett teljes a sztori. Szóval minden az iwiw miatt van. Ott derült ki, hogy feltett a lány egy fényképet (nyilván nem véletlenül, pukkanjon végre ki a lufi), amin a Balatonon van a férjjel egy hajón, majd egy kisebb kép egy jegygyűrűs, egymásba fonódó kézzel. Sajnos felismerte a férjet, a kezét. Kérdőre vonta, aki nem is tagadott semmit. Valóban igen, válságban (ne röhögtess) van, és igen, tetszett neki a figyelem, és persze az életkora is, meg azt mondta a kislány, hogy még szűz, és tartogatja magát az igazinak. Kész, ezzel levette a lábáról. Mármint a férjet. Őneki adja a legféltettebb kincsét, a szüzességét. Jobban járt volna mindenki, ha meghirdette volna a neten, aztán aki többet ad, legyen azé. De nem így lett. A férj, aki soha nem nyaralt, tekintve, hogy az sokba van, elvitte a lányt a Balatonra. Mit látott a lány? Vállalkozó, akkor jön-megy, amikor kedve van. Van lé, kocsi, szép ház. Mint kiderül, ott vette el a szüzességét, a szülői hálóban. A szemét stricije! S persze a leány szépen megfogant. Persze beadta, hogy szedi a gyógyszert. Hogyne. Ahogy azt a kismacska elképzeli. Ne röhögtess! Hogy nem hazudna neki, az ő kapcsolatuk a bizalmon alapul. Ja, meg az átverésen. Félelmetes, hogy a pasik ezt beveszik. Ezt a dumát, ami olyan poros már, hogy nem is ezeréves, de tízezer éves. Aztán persze most ott állnak ikerporontyokkal egy állítólagos meg nem értett házasságban egy húszéves gyerekkel, egy húszéves csajszival, aki az ikreket hordja a szíve alatt véletlenül. Na, ha piros hó esik. Akkor lehet bevenni ilyen sztorit.

S ez még nem minden. Nem válik. Meg ne tudja a falu. Fenn kell tartani a látszatot. Hogy venné ki magát? Meg hogyan adhatnák el a házat? A két keze munkáját, egy élet reménységét? Ja, hogy Vicus egy lakással jött ebbe a házasságba? Na és? Majd egyszer kifizeti. Addig legyen jó. Meg főzzön, meg nyírjon füvet, meg takarítson, meg egyáltalán, ő az asszony. Van elég dolga. Nem? Szóval lehet lapozni.

Na, itt jöttünk a képbe mi. Elhívtuk bulizni. Aztán hazafelé szegényke elsírta magát a kocsiban, hogy milyen kilátástalan az egész. Mi legyen most? Nem tud elköltözni sem. Mit tegyen? Na, erre már nem bírtam a nyafogást tovább. Az istenit! Lépj tovább, ez a szekér elment. Kész, passz. Nézd meg, mid van. Mit tudsz csinálni, keress egy lakást, aztán meg kell szorongatni őkelmét. Fizessen ki, amíg van miből, mert ilyen előélettel mindent elperelsz tőle. Semmi sajnálat. Légy tekintettel magadra! Nézd, meg hova juttatott! Gondold át, mi kell neked és keresgélj, aztán lépj le. A pasi meg előbb-utóbb felbukkan nálad is. Te legalább szép vagy, meg vékony, nem úgy, mint én. Úgyhogy most fejezd be. Nem érdemel ez a kutya egy könnycseppet sem. Előbb csak nézett, mint a borjú az új kapura. Aztán sírt még és azt mondta, ez kellett, hogy megrázza valaki végre. Aztán két hónap múlva felhívott, hogy átmennék-e? Mutatta a kulcsot, megvette. Csak néztem, hogy mi van? Azt mondta, felnyitottam a szemét. Körbenézett, kérdezett, meg ilyesmi. A közös számlájukról levett két és fél millát és megvette a kis házat. Majd’ szétesik, de jó lesz, átalakítja és beköltözik. Na látod, tudsz te, ha akarsz. Elmentünk és megnéztük. Tényleg szétesik, de jó adottságai vannak. Miből fogod felújítani? De most a sarkára állt. Elmondta a férjnek, hogy a lakása kb. hétmillió volt. Úgyhogy a maradékot kéri a felújításra, aztán már itt sincs. Azt csinálhat, amit akar. A koma kész lett. Nincs kétfelé hajló pemzli. Ez már nem az ő készséges asszonykája. Ha még a válást is beadja, kész a vég. Ideköltözik a hiszti. Mert már csak így hívja a jó kis szűzlányt. Ettől aztán megijedt. Persze nincs ennyi pénze. Na ja. Majd ledolgozza. Azt várhatja. Akkor a válóper. Ez egy jó aduász. Na, legalább 1:0 a nők javára.

Persze a magam dolgában semmi haladás. Csak csinálom a dolgaimat. Háztartás, kert, konyha, takarítás, meg sikálás. Senki sincs tekintettel a rendre. Mint a disznók. Hiába csak ketten vagyunk, egyre rosszabb. Meghúzom magam. Hastánc meg a nadi, és kész. Néha egy kis buli, egyre ritkábban. A csajok öregszenek. Már nincs bennük szufla. Mi lesz így? Mindenem a zene. Meg a csillogás, meg a „most azonnal”. Már nincs mire várjak. Tudom, hogy valami elromlott, talán végzetesen. A drágám, akit imádtam, akire felnéztem, akivel összebútoroztam, akitől három gyönyörű gyermekem van, nem szeret már.

Nem tudom, mikor történt. Melyik pillanatban történt, nem tudom. Az egyik pillanatban még boldogok voltunk, aztán a másikban már nem. Mikor volt ez a pillanat, nem tudom. Olyan jól kezdődött. Én meg te, ásó, kapa, és az örök szerelem. Ahogy ott álltál a sarkon, várva engem. Úgy tűnt, mindig így lesz. A szerelmünk örök és végleges. A világ meg bekaphatja. Hova tűnt ez a tűz? Hova tűnt ez a lángolás? Hova tűnt ez a szerelem?

Talán a napok, a hétköznapok, a tennivalók, a problémák, amelyeket mindig nekem kellett megoldanom. Egyedül. Mert te nem voltál itt. Soha. Épp dolgoztál, épp pénzt kerestél nekünk. Távol tőlünk. A hetek meg csak teltek. Talán a távolság ölte meg a szerelmünket. Vagy ami még rosszabb, mi. Pedig egymás nélkül nem tudunk élni. Azt hiszem. Vagy tudom. Ez lehet a gond. Soha nem álltam meg egy pillanatra, hogy magunkon elgondolkodjam. Az időzítés. Az rossz mindig.

Pianóban, nyugodtan. A következő pillanatban a plafonon vagyok. Már magamat sem bírom.

Ez már a klimax. Megmondta Mia is. S persze még ez sem elég. Mert jönnek a könnyek, örömtől, bánattól egyaránt, na meg az érzelmi hullámok, lent és fent egyaránt, már semmi sem ugyanaz, mint régen. Még hozzá egy tinédzser hasonló készlettel, akkor vége van. Kész, passz. Mondjuk a karácsony a legjobb depi. Happening, boldogság, már akinek. Vágyak, amik elszállnak. S ez még mind semmi ahhoz, hogy ma jött a távirat. Nem jön haza soha többé. Meghalt. Talán szívroham. Pesten. Az igazság odaát van, itt meg három gyerek és én.

Tehát meghalt. Ezt nem bírom felfogni. Felhívtak a rendőrök. Azt sem tudom, hogy menjek oda. A kocsink fent van Pesten, hiszen azzal járt. Kire hagyjam a gyerkőcöket? Talán Mia, a gyerekek úgyis szeretnek nála. Muszáj elmennem.

Hogy az ördögbe tehette ezt velem? Most mi lesz? Itt állok, negyvenesen 3 gyermekkel, egy állandóan csinálni való házzal, tele hitellel, a világ végén kettővel, hiszen te szerettél itt vidéken.

Filmszakadás. Még sosem voltam boncteremben. Azonosítanom kell. Félek a halottaktól. Félek a haláltól. Hogy tehette ezt velem? A rendőr óvatosan fogja a könyökömet és taszít rajtam egyet. Be kell mennem. Nem tudom, készen állok-e erre? Istenem, ezek a szagok! Már itt állunk. Készen állok-e? Nem hiszem. Istenem, ezt nem hiszem el. Hogy lehet ez? Hiszen semmi baja nem volt soha. Leszámítva az allergiáját. Egészséges volt mindig. S most itt fekszik. Nem tudom elhinni. De ez a valóság. Hogy a fenébe történt ez? Hogy tehette ezt velem? Arról volt szó, hogy jóban-rosszban, meg ásó-kapa–nagyharang. Nem tudom itt hagyni. Szerettem, mindig szerettem.

– Hagyjanak, kérem. Maradhatnék még egy kicsit a férjemmel? Kérem…

Ez ő, és nem lélegzik. Ezt nem hiszem el. Nem horkol, ahogy szokott. Nem szuszog, ahogy szokott. Nem ugrat, ahogy szokott. Nem ölel meg, ahogy szokott. Ennek mindnek vége. Örökre. Ja, és végleges. Örök, mint a szerelem. Hogy az ördögben történt? Még csak negyvenhét. Most kezdtünk jobban élni. Majdnem kész a ház, a gyerkőcök lassan mind kirepülnek. Végre csak ketten lettünk volna, újra, mint régen. Talán a szerelem is visszajött volna. Sosem ismertelek ki. Sosem éreztem, hogy imádsz. Persze mindig itt voltál. Mindig támasz voltál. Na és a gyerekekkel szuperül bántál. Imádtak téged. Nagyon jó apa voltál, mindig és mindig számíthattak rád. Jó kis életünk volt. Eddig. Csak most jöttem rá. És most vége. Végérvényesen. Itt fekszel.

– Hölgyem, kérem! Jöjjön velem, kérem, a formaságokat el kell intéznünk.

– Kérem, adna még öt percet?

– Rendben.

Most mi lesz? Te kiterítve fekszel, és ez nagyon véglegesnek látszik. Hogy az ördögbe tehetted ezt? Na és az időzítés? Vasárnap délután van. Tudod, ez nekem mit jelent. Utálom, ha ilyenkor zavarnak. S ez most határozottan zavar. Szóval minden tervünk fuccsba ment mostantól. Minden tervünk. A jobb életről, az együtt töltött időről, az ingázás nélküli munkánkról, kettőnkről, a gyerekeinkről.

– Kérem, legyen kedves velem jönni. Elintézzük a formaságokat és visszajöhet még a férjéhez. Köszönöm szépen.

– Rendben. Ő az, a férjem, igen, ez biztos. Komáromi András.

– Igen, ezt tudjuk, nála voltak az iratai. Az iratok szerint is ő az.

– Kérem, egy kérdés: hol történt? Mikor történt? Az utóbbi időben sokat aggódott. Állandóan idegeskedett. Az üzlet miatt. De nem volt beteg. Sohasem, leszámítva az allergiáját. Hogy lehet, hogy a szíve? Tök egészséges volt.

– Igen, asszonyom, ezt értem. Sajnos a rendkívüli szívhalál manapság nagyon gyakori, pont ebben a korcsoportban. A férje itt élt Pesten?

– Nem, itt dolgozott, de otthon élt, Szegeden. Úgy állapodtunk meg a gyerekek miatt, hogy egy hét Pest, egy hét Szeged. Az internet miatt már otthon is tudott dolgozni. De Pest, az Pest. Vannak dolgok, amelyek csak helyben tudnak intéződni. A pestiek nem hajlandóak vidékre menni. Mindent helybe kell vinni nekik. Mindent csak kényelmesen. Nehogy már egy fűszálat keresztbe kelljen tenni. Mi, vidékiek meg feljárunk, kétlakiak vagyunk a mocskos Pest miatt. Mert otthonról semmit sem lehet elintézni, fel kell menni, meg kell jelenni, gazsulálni kell, de úgyis mindegy, mert úgyis átbasznak, mert mindenkit átbasznak. Mert ez Pest. Megnézte már, hogy járnak az utcán a pestiek? Megmondom én magának: az orrukat feltolva, peckesen, nem tekintve sem az előttük lévőkre, sem a járdára. Ha lehet, a földre sem tennék a lábukat.

– Rendben, hölgyem, kérem, tudna egy pillanatra figyelni? Részvétem, kérem, nyugodjon meg. Muszáj egy pár kérdést feltennem. Rendben voltak a dolgok önök között?

– Most ez komoly? Itt állunk a férjem fölött és azt kérdezi, rendben voltak-e otthon a dolgok? Maga szerint? Így éltünk, mert így volt muszáj. Neveltük a gyerekeket, építettük a házunkat, nyaraltunk, és csináltuk a munkánkat. Így alakult. Heti váltásban. Egy hét otthon, egy hét Pesten. Imádták a gyerekek. Jó kis életünk volt. És most vége. Mindennek.

– Kérem, hölgyem. Megértem a fájdalmát. Muszáj néhány kérdést feltennem. Aztán visszamehet a férjéhez elbúcsúzni. Kérem, csak néhány kérdés. Köszönöm. Üljön le, kérem. Láthatnám az iratait? Kérem.

– Azonnal adom. Tessék. Nyilván én vagyok, ki lenne? Én vagyok a felesége. Remélem, nincs másik. Inkább ne mondja meg.

– Nézze hölgyem, nincs másik feleség. Ön az egyetlen. Tehát a férje az. Ezt megerősíti?

– Igen, a férjem az. Vagyis az, vagyis csak volt. Volt. Istenem, ezt nem hiszem el. Csak 47 éves, hogy történhetett ez? Semmi baja nem volt. Na jó, dohányzott, de ki nem? Ez Magyarország. Mindenki szívja. Na meg sörözött is. Na és? Semmi különös, ez még nem halálos. Azt hiszem, de mégis, hogy a fenébe halhatott meg? Egyáltalán mi történt?

– A férjének megállt a szíve.

– Megállt a szíve? Hogy lehet ez? Egészséges volt.

– Sajnos, hölgyem, ez sok fiatalemberrel előfordul. Biztos hallott már a focistákról, akik a pályán összeesnek és meghalnak. Valami ilyesmi történt a férjével is. Sajnálom.

– Legalább nem szenvedett. Csak mi, mindnyájan. Hogyan mondjam el a gyerekeknek?

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg, kér egy pohár vizet?

– Nem tudok megnyugodni, maga csak ne nyugtasson! Egyáltalán ki maga? Mit akar? Megmondtam már, hogy igen, ő a férjem. Mi a fenét akar még?

– Kérem, maradjon ülve, hozok egy pohár vizet. Kérem, próbáljon megnyugodni, vagy sírni, ahogy jobban esik.

– Maga tényleg egy kretén. Ahogy jobban esik? Basszus, sehogy sem esik jól. Most esik szét az életem. Nem beszél világosan. Azt mondja meg, mi történt! Most! Kérem!

– Csak a fájdalom beszél önből. Nyugodjon meg, kérem. Üljön le és igya meg a vizet, kérem, figyeljen. A férje egy üzleti tárgyalás után lett rosszul a taxiban. Mire kiértek a mentők, a férje elment. Már nem tudták megmenteni. Csak a halál tényét tudták megállapítani. Sajnálom.

– Hol történt?

– A Miniszterelnökség előtt.

– Hol?? A kibaszott Lajkó minisztériuma előtt? Gondolhattam volna. Addig basztatták, amíg meg nem ölték. Mert ez történt. Nem kérdés.

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg. Hívok egy orvost.

– Még csak azt kéne, hogy engem is eltegyenek láb alól. Na, azt nem. Azonosítottam, kész. Megyek. Elegem van. A soha viszont nem látásra!

– Kérem.

– Hagyja csak, hadd menjen, biztos úr. Jöjjön velem, kérem, a férjéhez kísérem. – A fehérköpenyes férfi óvatosan tol az ajtó felé.

Ez a sok barom. Gondolhattam volna, hogy nagy a baj. Már tavaly, mikor meghozták a kormányhatározatot a cégünk államosításáról. Megölték. Így kényelmesebb. Talán valahogy az övék lesz. Minden. Az egész kormány egy geci. Ma 2014. március 2. van, vasárnap, állapotom: özvegy.

II.

Mirjam, nekünk csak Mia

A türkiz csillogású Salzach minden napsütéses napon gyengéd stimulációt biztosít, vagy egyszerűen csak pihenésre, játékra csábít. Mondtam már, hogy imádom Salzburgot?

Persze ez is g*ci miatt van. Itt állok ötvenen felül, épp újrakezdve alulról, a béka segge alól. Természetesen igazi úttörő, a szó szoros értelmében. A jég hátán is megélve. Elvégre a szocializmus nem csak egy államforma és egy ideológia; számomra a kitartó munkát és a sok tanulást is jelentette. A kitörési pontot. Az életen át tartó tanulást. Life Learning Forever: vicces. És! Még mindig tart. Röhejes. Mindenki, aki ismert, így ismert meg. Mia épp suliban, Mia épp vizsgázik, Mia épp tankönyvet keres, Mia épp jegyzeteket olvas. Az életem egy permanens tanulás. Persze, nincs vége. A csúcsról a mélybe. Majd újraépítem magam. Ahogy eddig.

Mindenem megvolt, ami kell. Szuper család, jó állás, gyönyörű ház, jó egészség. Persze vége. Mint mindennek. Meghalt az életem másik fele. Miközben egymástól távol éltünk. Nyolc kibaszott ingázós év. Ő otthon, a csodás házunkban, én Pesten, Miskolcon, Pécsett, Sopronban és most Salzburgban mindenféle szar ágyakon, szar szállásokon, egyedül: nélküled. Ritka időpillanatok, amelyek közösek egy ideje. A munka, mely engem mindig máshova, téged ugyanoda repített. Korunk átka, az ingázás. Mondjuk szerencsére a családot nem zúzta szét. De mégis, mi a fenéért nem jöttél utánam? Miért? Sajnálom az elmúlt nyolc évet. Nyolc év külön, harminc év együtt. Ez milyen már? Most, mikor nyugalmasabb lehetne, most vége?!

Állítólag gyorsan jött. Biztos, amikor felijedtem… Nem tudom, mire, csak a rossz érzésre emlékszem a zsigereimből. Meg hogy azonnal fel kell hívjalak. És csak csörgött, csörgött, majd süket lett. Nem értettem. Utána jött a hívás az uram telefonjáról. Hogy megörültem, de a rendőrség volt a vonal végén. Száraz közlés. Meg a tények. Próbálom felfogni a lehetetlent. Bámulom a hegyeket meg a völgyeket, 220-szal repesztünk, na ja, a realjet. 5 óra Pest, majd két óra Szeged. Olyan véglegesnek tűnik, de nem lehet az. Hiszen csak 56 vagy. Hogy a kurva életbe történt? Makkegészséges vagy! Nem iszol, nem dohányzol. Mi a fene történt?

Egyenesen a boncterembe. Kinyúlok ettől, utoljára apu halála után voltam itt. Az érzés ugyanolyan fojtogató és hideg. Már vártak. Letettem a csomagomat a kórboncnoknál.

Ez is milyen már? Csomaggal érkezni a boncterembe. Borsódzik a hátam. Attól még a tény persze tény marad. Bár a lehetőség, hogy talán mégsem te, egy pillanatra megvadít. De sajnos mégis a száraz bizonyosság taglóz le. Alig értem, mit mond nekem.

Baleset. Mindennap megtörténik. Mondjuk, rengeteg hülye van az úton, akikre vigyáznak, csak a jó emberek mennek el. Valaki kávét hoz nekem, aztán csak ülök és bámulok. Várok. Kezembe nyomnak egy papírt, alá kell írnom. Temetés. Értesítés. Na persze, a lányok. Össze kell kapnom magam. Valahogy haza kell jutnom. Végül is, mindenkit én temettem el. Úgy látszik, ez az én feladatom.

A házunk nagyon csendes. Torokszorító és fájdalmas. Minden rád emlékeztet. A csodára, amit megéltünk. Aminek itt és most vége. Nem tudok aludni, és csak forgolódom egyedül. S ez most már így lesz örökre. Persze a jóban-rosszban közben megvolt 38 évig. Ez gáz. Mindegy… most már. Úgyis reggel van. Talán egy kávé. Az mindig segít. Persze vele, persze mindig és örökké. Az utam a temetkezési irodába tisztára horrorisztikus volt. Szerencsére nem karamboloztam. Én épségben megérkeztem, kezemben a halottvizsgálati bizonyítvánnyal. Riasztó és félelmetes. Az ajtóban ütköztem össze a régi osztálytársammal, barátnőmmel, a „törzsfőnök” lányával: Edit orvos lett. A lapra pillantva azonnal részvétet nyilvánított. Megkérdezte, mennyire közeli az elhunyt. Kifakadtam. A legközelibb. A párom, a másik felem, a szívem szerelme. Persze az orvosi konyhanyelvet sem értem. Írogatnak itt mindenfélét, de nem mondanak semmit, csak hümmögnek. Azt sem tudom, végül is miben halt meg. Edit csak annyit mondott, rápillant. Majd homlokráncolva rám nézett:

– Szóval mit mondtak neked?

– Csak annyit, hogy egy baleset. De nem részletezték.

– Nem részletezték. Ez érdekes.

– Mit gondolsz? Te talán tudnál mondani valamit? Igazán azt hittem, közlekedési baleset, de senki nem mondta és nem is tudom, miért gondolom ezt.

– A párod kövér volt, vagy dohányzott, vagy magas volt a vérnyomása? Felhívhatok valakit?

– Persze, hívjál nyugodtan. A szívem sovány, magas volt és nem dohányzott, nem volt magas a vérnyomása. Igazság szerint egészséges volt, mint a makk.

Edit félrevonult egy pillanatra, aztán hosszas beszélgetésbe bonyolódott, miközben vártam.

Vártam.

Vártam.

Ez egyre borzasztóbb. Edit arca nem sok jót ígért.

– Mia, figyelj, ez a dokumentum azt írja csak, megállt a szíve, orvoskörökben ez azt jelenti, hogy gőzünk sincs, miért. Végül is ez minden halál oka. Szóval elég banálisnak látszik, nem is annyira szakmainak. Van egy ismerősöm a patológián, megnézzük a laboradatokat, ha vannak, és felhívlak, jó lesz? Cseréljünk számot, 1-2 napot kérek. Köszi, vigyázz magadra. Futok és megnézem, mi ez. Belgyógyászként érdekel.

– Jól van, Edit, nagyon szépen köszönöm. Ez nagyon jó lesz. Most már egyre érdekesebb ez az egész. Nemrégiben államosították a cégünket, és a levédett termékünk levédését is megtámadták. Gyakorlatilag kicsináltak bennünket, s ami a ráadás, pont a mi drága kormányunk. Ellenállunk, mert azt hittük, jogállamban élünk, de csak nem… Mindig is tartottam egy ilyesmitől, na de ilyen hirtelen? Most élhettünk volna nyugodtan, ahogyan még sohasem. Nem is tudom, most mi lesz. Hogyan mondjam meg a lányoknak? Imádták az apjukat. Igazából kölcsönösen.

– Jól van, Mia, nyugodj meg. Van, akivel beszélgessél? Valaki tudna veled lenni most?

– Persze, felhívom Esztit. Vagy Lennit, habár az ő párja is nemrégiben halt meg. Nem tudom, mennyire lenne támasz. Nemrégiben őt nyugtattam, hogy nincs összeesküvés, de most már nem is tudnám mondani nyugodtan.

Már csak hüppögtem. Oké vagyok. Rendben vagyok. Esztit tárcsáztam…

– Le vagyok sújtva, drágám, szerinted kint tudnál aludni nálam? Csak ma éjjel. Megértené a párod? De drága vagy!

– Természetesen… megyek, munka után elvisz a párom. Jó lesz? Gyere el hozzánk! Négy után otthon vagyok és főztem is. Muszáj enned valamit.

– Köszönöm szépen neked!

– Akkor négy után.

És elindult az özönvíz. Csak sírtam, bömböltem, és nem értettem, hogy lesz ezután. Persze pont abban vagyok jó, az azutánokban. Az újratervezés a specialitásom. Ebben nagyon jó vagyok. Most mihez kezdjek? Egyedül… Magamba omlottam.

Az a sunyi dög. A g*ci. Gondolhattam volna. Miért is nem figyeltem jobban? A NAV-os basztatások, a lefoglalások, a házkutatások, a megkeresés szépen, majd csúnyán, fel kellett volna, hogy nyissák a szemem. Persze a drágám azt mondta: majd megoldja. Ahogy mindig is. Emberek tűntek el, majd kerültek elő holtan és tádám, a kormány rátette a kezét mindenre. Modern einstand. Maffiamódszerekkel. Maffiaállam. De végül is minden az egyéni haszonszerzés miatt van. A pénz. Nem elég soha nekik. Minden kell. Lettiék forráskódja, a mi elektronikus fizetési rendszerünk, a pályázati pénzek, a megbízások lenyúlása, a visszaosztási rendszer, devizahitelezés az ingatlanok tulajdonjogáért, a PÁRT mindent bekebelez. Rosszabb, mint Rákosiék. Agymosás, besúgás, hűbérrendszerek, félelemkeltés, ellenségtudat, minden család összeugrasztása, az a sok halál. A rengeteg öngyilkosság, kiugrás az erkélyről gyerekkel és egyedül. Vonat elé ugrás. Micsoda kétségbeesésbe taszított emberek végső és egyben utolsó menedék! Na és aki nem akar öngyilkos lenni, annak segítenek kicsit. Micsoda összeesküvés, s egek, mindenki benne van. Legfelül maga a vezír, aki miatt még nem fagyott be a Duna, mert szégyellené, hogy egy ilyen megkoronázódjon valahogy. Aztán a slepp, a kormány, az elintézőemberek, a kigondolók, a törvényhozók, a végrehajtók és mindenki, aki jó képet vág hozzá, mármint, hogy nem tehet semmit. Egészen addig, amíg a saját családját nem bántják, vagy véletlenül nem tud valamit, amit nem kéne. Vagy nincs egy aranyat tojó tyúkja, vagy már egy tojása. Minden kell. Semmi nem elég. Persze ez nem véletlen. Ismerjük a cigány mentalitást, s ez nem általánosítás. Sajnos én elég közelről. Istenem, csak foszlányokra emlékszem az esetből. Ahogy betaszítanak a mocsárba és ütnek mindennel, rúgnak mindennel, vernek és szidalmaznak, néha értem is, amit nem cigányul mondanak. Persze kemény csaj vagyok, bár csak kilencéves, és nem is az ütések fájnak, hanem a tehetetlenség. Hiszen nyolcan vannak, én meg egyedül, és csak remélem, hogy az öcskös nem jön erre. Istenem, nem is vagyok hívő, de most, azt hiszem, valaki rám is vigyázhatna. Meg a KisPis­tára, nehogy eszébe jusson.

Edit jött, meg a papája, milyen szerencse. A képek egyből bevillannak: betaszít az egyik, ordítanak, rúgnak, ököllel ütnek, cigányul mondják, némelyik ismerős arca egy életre beég, mire végre a jótékony félhomály beborít, a hangok elhallnak, és csak a fájdalom marad. Edit apja orvos volt, így megmentettek. Ki gondolta volna, hogy itt találkozunk ennyi év után.

Csörgés. Edit.

– Szia, Mia, a laborleletek alapján idegenkezűség valószínű. Átadtam a rendőrségnek az anyagokat és megtettem a feljelentést. A férjedet meggyilkolták. Sajnálom. Csak szólj, ha bármiben tudok segíteni. Bármikor. Bármikor hívhatsz.

– Köszönöm szépen, kedves Edit. Azt hiszem, élek vele. Holnap? Rám érsz? A temetést intézhetem vajon? Vagy kell, hogy várjak? Elmenjek én is a rendőrségre?

– Természetesen, holnap ráérek. Délelőtt tíz? A szokott helyen? Bár nem is tudom, a Stühmer helyén van-e még kávézó? A rendőrség megkeres, nyugi. Bár ha van ott ismerősöd, lehet, hogy hamarabb információhoz juttat. Nem tudom, a temetést intézheted-e. Ezt a rendőrökkel kéne leegyeztetni. Szerintem.

– Nagyon köszönöm neked, Edit, jövök eggyel. Akkor ­holnap. Viszlát.

– Viszhallásra! Puszi és kitartás!

Na és most? Gondolkozz csak, Mia! Kit ismerek a rendőrségen? Várjunk csak. Ja, a Lacit, mondjuk ő gazdasági nyomozó, bár lehet, hogy ide épp az kellene. Na és Bea. Hiszen ő meg a főiskola óta ott van. Azt hiszem, már őrnagy. Csak emlékeznék Laci vezetéknevére! Várjunk csak… Fekete, tényleg, Fekete Laci. Na nézzük csak, az internet csodás terep. És itt is van. Kitüntették. Hoppácska. Ez az, ez ő. Már csak egy telefonszám kellene. Hopp. Meg is van.

Csöng és csöng, majd automata.

– Szegedi Rendőrkapitányság Gazdasági Nyomozó Iroda, jelenleg nem vagyunk itt, kérjük, hagyjon üzenetet, mindenképpen visszahívjuk.

– Kiss Lászlóné Nagy Mirjam vagyok. A férjemet valószínűleg meggyilkolták. Tegnap történt. Ma megkaptam a halottvizsgálati jegyzőkönyvet, hogy intézzem a temetést. Tanácstalan vagyok, akkor szabad? Köszönöm!

Na ja. Automata. Mi legyen vajon? Még két napom van. Vissza kell mennem. Az nem lehet, hogy kitegyék a szűrömet a munkahelyemről. Nem kavarhatom veszélybe a további megélhetésemet. Hiszen kint megvetettem a lábam. Na ja, egyedül. Megszólal a telefonom.

– Halló! Kissné.

– Fekete László vagyok a rendőrségtől. Csak nem Nagy Mirjammal beszélek? A Radnótiból? A kosárcsapatból?

– Húha, ez aztán a meglepetés. Szervusz, Laci, igen, én vagyok.

– Részvétem. Mikor beszélhetünk? Most jó lehet? Hol vagy? Odamegyek. Csak mondd meg.

– Itt ülök a Rókusi Templom lépcsőjén.

– Maradj, rögtön ott vagyok.

Ez aztán gyors volt. Legalább jó kezekbe kerül ez a dolog is. Talán még az igazság is kiderül. Csak ülök és merengek. Fel kéne hívni a lányokat. De mit is mondjak?! „Az apátokat lehet, hogy meggyilkolták”? Nem tudom. Megpróbálom Lettit.

– Itt Mia, ne haragudj, hogy a munkádban zavarlak, meghalt Laci. Valószínűleg gyilkosság. Most várom a rendőröket.

– Mia, ez rettenetes. Látod, megmondtam, kinyírnak mindenkit. Nem állsz be a sorba, ez lesz. Mi történt? Mikor?

– Lettikém, tegnap történt, már kezemben van a halottvizsgálati lap, hogy intézzem a temetést. De nem nagyon értek semmit. Az orvos osztálytársam szerint idegenkezűség. A kiállított orvosi igazolás szerint megállt a szíve.

– Látod? Mit mondtam? Jaj, ne haragudj, olyan hülye vagyok. Biztosan kétségbe vagy esve. A lányok tudják már? Mit mondtál nekik?

– Semmit. Még nem telefonáltam. Nem visz rá a lélek. Hogyan mondhatnám meg, hogy a drágalátos apucikájuk már nincs?

– Mia, muszáj. Nincs kecmec, beszélj a rendőrökkel, aztán tessék hívni a csajokat. A bajban, tudod, összetartunk, ahogy a jóban is.

– Értem. Most le kell tennem, majd hívlak.

Semmit sem változott. Nahát, a Fekete Laci.

– Szia, részvétem. Ez sokkoló lehetett.

– Köszönöm szépen, szia. Azt hiszem, a síráson túl vagyok, inkább borzasztóan dühös vagyok. Azt hiszem, most én is ölni tudnék.

– Na igen, ez nem volna helyes és okos sem. Tudod, rendőr vagyok. Az én dolgom a felderítés, és a bíróság elé tárni a nyomozás adatait. Szóval ezt a részét bízd rám. Mond el, mit tudsz, aztán a kirakós többi részét én hozom.

– Dióhéjban: tegnap éjjel valami rossz érzésre fölriadtam, aztán felhívtam az uramat. De nem vette föl. Hosszan csörgettem. Öt perc múlva hívtak az ő telefonjáról a rendőrök. Nem is értettem. Akkor mondták. Elkéredzkedtem a munkahelyemről és az első reggeli vonattal már jöttem is. Akkor már a Bonctanon volt, kiállítva a halottvizsgálati lap. Szívmegállással. Csak pont jött Edit, tudod, Molnár, emlékszel, ugye? Mindig indiánosdit játszottunk. Orvos lett belőle. Megnézte a lapot, megcsóválta a fejét és bement a laborleletekért, majd kijött és azt mondta, idegenkezűség miatt felhívta a rendőrséget és bejelentést tett. Ennyi. Megkerestelek téged, hátha tudsz segíteni.

– Jól van, közben megnéztem a beérkezett anyagokat. Megtaláltam. Azt hiszem, egyelőre nem lehet eltemetni. Még vizsgálatokat kell végeznünk. Meddig kaptál szabadságot? Ez kb. két hetet is igénybe vesz. Szerintem értesítsd a családot, és egyelőre utazz vissza. Majd én hívlak és értesítelek, mit derítünk ki. Rendben? Rendben lesz így?

– Rendben. Csak egy kérdés… Biztos, hogy megtudhatjuk az igazságot? Muszáj néhány dolgot tudnod. A férjem kitalált egy remek mobilos fizetési rendszert, appot, parkoláshoz és már levédette, elkezdte kiterjeszteni a lehetőséget más rendszerekre. Komoly érdeklődés kezdődött. Nemzetközi. Aztán egyszer csak jött egy hívás a Lézer minisztériumából. Hogy megvennék. A párom mondta, hogy nem eladó. Fejlesztés alatt van. Vegyék meg a szabványt. Majdnem kiröhögték. Ez nem lesz eladó. Két hét múlva megvolt a kormányhatározat az államosításról, addig meg egyfolytában basztatták. A NAV, meg a rendőrség, meg a vámosok. Két házkutatás volt. Annyit mondtak, muszáj átadnunk mindent, itt a kormányhatározat. Egyébként is adócsalás miatt nyomoznak. Na, ott fakadtam ki igazán. Szóval adócsalás miatt, és ez mi? Állami einstand? Na, hagyjanak lógva. Aztán eltelt egy hónap. Feljelentést tett az uram az Európai Bíróságon a magyar állam ellen. Másnap meghalt. Ennyi történt. Szóval, a fő-főnök benne van, nyakig. Meg mind, az összes tetves maffiabanda. Remélem, veszed.