Illiberalgate

V.

Eszter

Nahát, ezt nem értem. Micsoda szuper csapat! Tök jól éreztem magam. Egy kis kiszakadás a mindennapokból. Már épp ideje. Két éve csak tanulok, próbálkozom, és semmi. Se munka, se jövedelem, se élet. Katasztrófa közeledik, a híd alá megyünk mind. Se munka, se pénz, a sárga csekkek meg csak gyűlnek. Hiába dolgozik Gyula is éjjel-nappal. Megy, mint a güzü. Kapunk valamit, de mintha nem is lenne. A sárga csekkek meg csak gyűlnek. És nem fogynak. Egyszerűen nem értem. Persze a matek mindig segít. A realitás. Bevétel, kiadás, és a közte lévő relációk. Gyulus meg belénk rokkant.

Az első pofon 2014-ben, szilveszterkor ért, amikor se felállni, se leülni, se feküdni nem bírt az én drágám. Ott álltunk hárman, mi legyen. Két nem dolgozó, és egy rokkant. Nem volt kétséges, hiszen a gyerek még tanult, hogy nekem kell valamit kitalálnom, és tetszik, nem tetszik, bármit elvállalni. Így lettem takarítónő. Ez bemart nekem. Hogy ide jutottam. De muszáj volt a családért megtenni. Végül is erős asszony vagyok. Így azt vettem észre, már két állásom is van, amiből a csekkek egy részét és a kaját ki tudtuk fizetni. A lakásunkat még fél évig tudtuk megtartani, aztán kitettek bennünket, a bank elvitte a tartozás fejében. Így kerültünk anyához, a panelbe. Szégyenszemre vissza a gyerekszobába, negyvenkét évesen. Semmi kilátás. Gyulus javult, de dolgozni nem bírt. Üzletkötő volt világéletében. Mindig ment, jó életünk volt, egészen addig, míg be nem ütött a krach.

A kenőanyagos cégeknek befellegzett. Kevesebb autó, kevesebb kenőanyag. Először egy vízgyártó céghez került, majd egy napkollektoroshoz, végül egy biztosító alkuszhoz. Már a harmadik alkusznál vagyunk. Annyi tartozást halmozott föl az ­adóhivatalnál meg a TB-nél, hogy már az én nevemen van a vállalkozói, hogy dolgozhasson. Semmi sincs a nevén, titokban el is váltunk az adóhivatal miatt. Anyámnál lakunk, három szobában két család, tisztes szegénységben. Állandó félelmem van, hogy innen is kiraknak bennünket. Pályázok állandóan, de csak gyári munka van, meg a takarítás. Na meg a számat sem tudom tartani. Folyton az igazságérzetem harcol, tisztára, mint a vezír. Csak nálam kevesebb a járulékos veszteség. Azt hiszem, miattam még nem halt meg senki. Próbáljuk lázasan fenntartani a látszatot, pedig alig megy. Gyulus még rosszabbul viseli, már nem is beszélünk róla, mert akkor kikészül. Pedig muszáj lenne. A tények makacs dolgok. Senkivel sem tudok erről beszélni, csak Miával. Ők is átmentek ezen. Ez is Magyarország, ami jobban teljesít.

Egy pár tüntetésre elmentem, de rá kellett jönnöm, egyedül-kevesen nem csinálunk nyarat. A diktatúra meg sunnyogva kúszik be, egyszer csak tapinthatóan itt van. Ebben élünk nap mint nap. Megkeseredve, megalkudva, elvesztve lassan minden emberit. A méltóságunkat. Sírok, mostanában sokat. Mikor senki nem látja, nem bírom a félelmeimet. Tudom, rohanok a depresszió felé. De ki tarthatna fel? Mindannyian, akik itt élünk, mindannyian félünk. Lassan vesztenivalónk sem lesz. De addig ragaszkodunk az utolsó állásainkhoz. Foggal-körömmel.

A suttogó propaganda ötlete nagyon tetszett, ámbár szkeptikus voltam. De szerencsére lelkes. Itt nálunk a sok nagyképű kormányhű pártkatona meg úgy grasszált, úgy öklendezte ki a szavakat, hogy kinyílt a bicska a zsebünkben. De muszáj volt. El kellett hinteni a magokat. Tudjátok, miről beszélek? A kabátlopásról. Valakinek ellopták a kabátját. Ő az, aki kabátlopásba keveredett. Ennyi. Apró csúsztatás, már bűnöző. Ezt csinálja a PÁRT is, csak sokkal nagyobb léptékben. Egy egész országnyi népet akar agy-mosni. Sajnos sikerül. Főleg a nem gondolkodók esetében.

Persze a módszer ugyanaz. Hogyan lehet mindenkit egymásnak ugrasztani, hőzöngő hangemberekké tenni, a félelmet erősíteni annyira, hogy inkább a vonat alá ugorjanak, vagy le a tetőről. Persze nem mindenki, mert valakinek dolgoznia is kéne. A gyerekek meg egyszer csak eltűntek, velük együtt a szülőképes korú fiatalok, majd harmincasok, most a negyvenesek. Már az ötvenesek is fontolgatják a kivándorlást. Hova jutunk, emberek? Nem tudunk mind elmenni. Vannak még beteg szülők, apró gyermekek, és nagyon nehéz sorsok. Bár igaz, ami igaz, még én is megpróbáltam. Kétszer is. De mindhiába. Igaz, alig-nyelvtudással. Először Ausztriába, onnan három hét múltán szégyenszemre haza kellett kullognom. Majd egy huszáros vágással Angliába, ahonnan másfél hónap múltán ki kellett menekíteni engem. Persze ezek külön sztorik. Szóval maradok itthon és legalább teszek valamit ezért a tetves népért, hogy ne dögöljünk éhen, meg ne legyünk rabszolgák végleg. Így lettem szimpatizáns-passzivista. Meg dezinformátor. Amúgy is lelkes összeesküvéselmélet-hívő vagyok. Ott is látok, ahol semmi sincs. Bár nálunk semmi sem az, aminek látszik.

A Vicuska vitt el az első filmklubra. Imádom a filmeket. Mindet. Szerintem megszállott vagyok. Ez az egyik szórakozásom. Itt volt alkalmam a Nemzeti Párt elit társaságába csöppenni. Nem is tudtam, mennyire, csak amikor megérkezett a nagy ember, a véresszájú szerkesztő, a békemenetek szervezője, Rocker Zsolt. A maga valóságában. Magam is meglepődtem. Szinte mindenki körbenyalta kétszer, hogy biztosítsa a saját hódolatáról. Komoly isten, mint a hűbérurakat régen, az csoda, hogy az asszonyokat nem ajánlották föl neki. A kacsintások, a megfelelő helyeken való kacarászások teljesen helyénvalónak tűntek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű ide illeszkednem. De igyekeztem. Bár általában minden az arcomra van írva. Természetesen engem is félrevont a meghívómmal együtt. Hogy megismerjen. Mi másért? A combom meg a dekoltázsom már nem a régi. A munkám meg végképp nem trendi. Megnyugodott, hogy egyszerű nyalóember szeretnék lenni, így aztán maradhattam. Tehát jó első benyomást keltettem.

Pipa.

Havi ülések vannak, mindig máshol. Mondtam Vicusnak, hogy mi szegények vagyunk, nem tudunk 14 családot, párt meghívni, korlátozottak az erőforrásaink, de csak legyintett.

Ugyan már, egy éjszakáról van szó. A tábor, amit üzemeltettek, pont megfelel, Miáék mondták, milyen klassz volt ott kint a tűz körül. Szerinte ne aggódjak. Maradtam a brancsban, Gyulust kimentettem; még az kéne, hogy politikai vitába bonyolódjon a nagy emberrel. Csak a mi időpontunkra kellett kis időt várni. Már jócskán benne voltunk a nyár végében, szeptember idusára esett a terminünk. Lázasan készültünk a szalonnasütésre meg a borozásra. Gyulust kioktattam, mit szabad mondani, mit nem. Szegény tiszta stresszben volt. Aztán megérkeztek mind. Az üdvözlő pálinka után megnéztük a filmet, majd a beszélgetés következett. Eddig jók voltunk. Gyulus sütött egy pitét, aminek nagy sikere volt, és jól fogyott a bor is. Majd én a lángost sütöttem, a drágám a szalonnasütésben jeleskedett.

Szerencsére minden jól ment, senki sem sértődött meg, és boldogan feküdt le a százéves erdei iskolában.

Az éjszakai meg hajnali beszélgetések voltak igazán kellemesek, persze sikerült ügyesen a megfelelő dezinformációt elhelyeznem, még csak észre sem vették, hogy én voltam. Persze óvatosnak kellett maradnom, semmi vállon veregetés, egyelőre csak figyelek, és a lényeg, hogy lejusson magához a szerkesztő úrhoz is. Csak akkor dőltem végre hátra, amikor az utolsó autó is kigördült a kapun. Végre magunk maradtunk. Csak egymásra néztünk és nevettünk. Gyula csak nézett és érdeklődött, minek kellett a sok hülyéhez jó képet vágni? Még a filmekhez sem értenek. A tanár úr úgy kioktatta volna őket, hogy észre se veszik. Csak kénytelenek a tényeket elfogadni. Persze ki tudja, lehet, a tények sem a régiek.

Megnyugtattam az uramat: így lesz munkám. Ezt muszáj volt. Mármint csontig benyalni. Csak forgatta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Miáék ugrottak ki pakolni segíteni, meg egy kicsit kiengedni és ellazulni. Olyan jó idő volt, hogy ebéd után kint napoztunk a kertben, majd tollasoztunk kicsit, közben meg végeláthatatlan, igazi csajos csevejt folytattunk. Legalábbis aki belehallgatott, ezt hihette. Persze rengeteget nevettünk, ahogy Miával mindig. Nem is ismertem még ilyen pozitív csajt. Mindig mosolyog, és ha vele lehetsz, még a Nap is kisüt. Csodálatos volt, minden bajomat elfelejtettem egy időre. Már el is felejtettem, mire valók a barátok.

VI.

Beatrix

Istenem, mikor felkerültem Pestre, a minisztériumba, azt hittem, megfogtam az isten lábát, aztán mégsem. Milyen boldog voltam, hogy ott dolgozhattam! Egy átlagos, vidéki, egyetemet végzett lány. Közgazdász, aki szeretne feljebb törni. Vidékről Pestre. Az Egészségügyi Minisztériumban kezdtem. Úgy éreztem, hogy előttem a világ kapuja. Egy új világ kezdete; pályázatok, források, lehetőségek, melyek a végtelent súrolták. Így magyarázta a főnököm. A lényeg, hogy mindent ebből kell megoldanunk. Mert most jön a Kánaán. Előcsatlakozási Alapok a felzárkózáshoz. Csak legyenek jók a pályázatok. Amilyent várnak. A lényeg, hogy megkapjuk a pénzt. Izgalmasnak hangzott. Olyan nagystílűnek. Alig vártam a munkát.

Az albérletem nem volt nagy szám, igazán nem is volt igazi albérlet, inkább csak egy szoba. A lényeg, hogy a metró vonalán volt és gyors elérést tett lehetővé. Egy balettmesternél laktam. Egy igazi százéves házban, az Üllői úton. Csodálatosan nézett ki a lépcsőház, bár kívülről a szokásos kormos-fekete bevonat fedte a gyönyörű, faragott homlokzatot. Belül sem volt rossz, igazi polgári lakás, magas mennyezetek alatt álommagas, cizellált ablakok, melyek mind az Üllőire néztek: így a világ leghangosabb utcája fölött laktam, igaz, négy emelettel. Hajnal kettő körül egy órára lecsendesült a forgalom, de aztán fél négytől ismét úrrá lett a káosz. Igazán persze nem káosz. Csak a rend: mentők, rendőrautók, a beinduló forgalom pillanatok alatt újra kitölti a teret, helyet. Végül is itt vannak a klinikák. S persze nem ez volt a legrosszabb, hanem a hideg. Elkezdtem kapucniban és zokniban aludni. Már amíg meg nem találtam a gázradiátort. Heti két fürdést tett lehetővé a balettmester: azt mondta, ma már túl sokat fürdenek az emberek. A XXI. században. ­Teljesen irreális. Nem tesz jót a bőrnek sem. Ja, és a kijelölt napokon, tehát kedd és csütörtök. A konyhát nem használhattam. Ezért ennyi. Szóval így kezdtem. Hétvégén hazamentem anyámhoz, de szerettem volna leválni, csak még nem tudtam hogyan. Egyelőre a lényeg: jó munkát kaptam, remek fizut, előléptetési lehetőséget. Szóval, kihagyhatatlan ajánlat. Csak sokat kell dolgoznom, és megragadni a lehetőségeket. Végül is egész jó ajánlólevéllel érkeztem. Bevackoltam magam, összeismerkedtem a balettmesternővel, megírtuk a szerződést, és odaadtam az első havi díjat. Próbaidőre. Vicces, még ilyet sem hallottam. Se bejelentkezés, se konyhahasználat, kétszeri fürdés, és slussz. Na meg a szokásos. Senkit nem viszek föl, nincs hangos zene, késői hazajárkálás. Szóval harmincévesen csodás kilátások. Muszáj kihoznom ebből a maximumot.

Na és az első nap a munkahelyemen, az sem volt semmi. Osztályvezetőnek vettek föl, egy igazi jó szegedi ajánlólevéllel. Végül is államháztartásból diplomáztam, Szegeden jól kitanultam a szakmám. S minő szerencse, az egyik konferencián megismerkedtem egy államtitkárral, akivel kicsit összegabalyodtuk, s lám itt vagyok.

A főnököm végigmért a lábikrámtól a fejem búbjáig, szép lassan. Óvatosan áthelyeztem a súlypontomat, behajlítottam a bal térdemet, és egy csípőemelő mozdulattal jobbra fölbillentettem ezt az oldalamat, érvényesítve a formás lábamat, egész a combhajlítómig. Ide vonzva a tekintetet, aztán óvatosan hátraráztam a fejem, hogy a melleim is kicsit előtérbe kerüljenek. Végre a mellem után a szemembe nézett, aztán néztük egymást egy hosszú pillanatig.

– Odaadhatom az anyagaimat? – kérdeztem elfúló hangon, kicsit zavarba jőve a stíröléstől.

– Szerintem minden itt van, kedves Beatrix. Ugye szólíthatom így?

– Természetesen. Persze. Köszönöm szépen.

– Milyen az albérlete? A próbaidő után tudunk ebben segíteni.

– Ez remek. Élek vele.

– Örülök, szeretném, ha nyugodtan tudna dolgozni. Sárosi úr megerősített abban a hitemben, hogy ön a nekünk való ember. Kreatív, és igen magabiztosan használja a tudását.

– Köszönöm szépen, nem fog csalódni bennem.

– Rendben, kedves Beatrix. Nézze el faragatlanságomat, csak nálunk nem szoktak ilyen gyönyörű hölgyek dolgozni. S talán pont ezért szeretnék önnek egy kis eligazítást tartani, hogyan szoktuk egymással a kapcsolatot tartani. Kivel tegeződünk, kivel magázódunk, kinek kell mindig a titulusát is használni egy e-mail kapcsán is. A tényszerű munkaleírás és a feladatkörök kidolgozása pedig az ön feladata lesz. Egy a lényeg: minden lehetőséget magunkhoz kell ragadni, minden pénzt idevonzani. Gondolkodjon kreatívan és bátran. Ha gondja van, csak hívjon a privát számomon. Hetente egyszer várom, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Így rendben lesz, ugye? A fizetés megfelelő? Akkor keresse meg a másodikon a humánerőforrás ügyintézőjét, Klárikát, és fogjon munkához. Mit szólna keddenként 10-kor a heti megbeszélésekhez?

– Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm!

– Rendben, akkor menjen, és az ötödiken megmutatja az irodáját Klárika. Rendezkedjen be, és holnap találkozunk 10-kor. Minden jót kívánok!

– Köszönöm szépen. Akkor holnap.

Mire megkerestem Klárikát, a jöttöm híre már körbefutott a minisztériumban. Beavatott mindenbe, aláírtunk, pecsételtünk, elmondta a pletykákat, miket kell tudnom. Valamint azt, hogy Berkes főosztályvezető úr már nagyon várta az érkezésemet. Szegedről és rólam csak csupa jót hallottak, és mind izgatottak. Nem úgy, mint az osztályom. Mind öregedő nő. Hát ez kihívás lesz. Viszont egy biztos: mindent megcsinálnak határidőre. Ez a korosztály még a Kádár-időszak alatt szocializálódott a munkára. Az alatt még alapvető érték volt a munka és a hozzáállás.

Na és az irodám. Ne felejtsük el, hogy ezek az évek még a nagy dohányködbe vesztek. Az előző lakó mindent otthagyott, és először ki kellett pakolnom a körbevezetés után. Közben pedig szellőztetni, szellőztetni. Mit tegyek, a füstöt utálom. Mindenbe beeszi magát. De a kilátás csodás volt a Dunára. Igazán megnyugtató, inspiráló és felemelő. Felhívtam Klárikát és kértem egy kis segítséget. Humánerőforrást. Meg dobozokat, egy kis festéket, meg egy köpenyt. Így aztán délutánra egész pofás irodám lett, a Dunára néző. Megérkeztem. Már az illata is jó volt. Végre azt csinálhattam, amire vágytam, amit kitanultam: dolgozhattam. Néhány koncepciót kell felvázolnom, azután kialakítani a rendszert, hogy működőképes legyen. Aztán felhívtam az egyetlen ismerősömet, Katicát itt Pesten, a család barátját. Mindig nála aludtam, amikor feljöttem. A szüleink ismerték egymást, így hamar összebarátkoztunk. Ő nemrégiben vált el, egyedül nevelte a kislányát, a kis Katát. Majd felírtam a teendő- és bevásárlólistámat, kinyomtattam az osztályom munkatársi listáját, s leballagtam Klárikához.

– Hogy lehet itt kávéhoz jutni vajon, Klárika? Hogy szoktátok csinálni? A közvetlen beosztottjaim két emelettel feljebb vannak, de mondjuk ez nem gond. Egy kis segítséget kérek. Tudnál róluk egy-két mondatot mondani a holnapi induláshoz? Nagyon hálás lennék. Meg hogy megy itt az ebédelés lent a kantinban? Ticket van, vajon, mint régen mindenhol? Vagy nyugodtan hozzak magammal és valahol van egy hűtő, meg netán konyha is. Valójában azt hallottam, hogy odaát, az oktatási minisztériumban van egy fittneszterem meg szauna, vajon oda hogyan lehetne bejutni? Muszáj a lehető legkevesebb időt otthon töltenem. Ez egy átmenet. A szoba. A próbaidőm végéig megfelel.

– Gyere, ülj le, aztán hozok egy kávét, vagy inkább gyere velem és mindent elmondok közben, csak figyelj.

– Ez príma, köszönöm szépen neked, Klárikám.

Nagyon jó első nap volt, egész élénken él az emlékeimben. Ahhoz képest hol vagyunk már.

Bizony, hol?!

Ági

Mindenütt megtaláltuk a megfelelő embert. Mi csak úgy hívtuk a mágnest. Aki közvetít, bár nem is tudja ezt. Szeptemberre már minden és mindenki a helyén volt.

A remek gyakornoki programunkról még nem is beszéltem. Fiatal szakembereknek adtunk lehetőséget a saját szakmájukban és a civilszférában létrehozni valamilyen innovációt. Nagyon lelkesek voltak és magukkal ragadóak. Így tettünk szert egy hackerre is. Többek között. De az igazán nagy fogásunk egy négytagú közgazdászteam, akik egyben egy zenekar tagjai is. Egész elképesztő felfogással szemlélték az országunk gazdaságába való beletrollkodást. Legfőképp Mocsoládé és társai esetében. Akkor kaptak vérszemet, amikor a kötelezően megvett könyvét kellett feldolgozni. Így már egy-két listán rajta voltak.

De bíztunk benne, hogy ifjonti lázadásnak tudják be, és nem kiforrott forradalmi eszmének. Na és a közösségi kommunikátoraink csúcsragadozók voltak; amilyen fiatalok, olyan ravaszok és annyira az ujjukban volt a trend. Ők már ezzel a tudással születtek. A kommunikációs forradalom X,Y,Z generációja. Persze volt köztünk pszichológus amerikai focis, hastáncoktató nőgyógyásznő, alkotmányjogásznak tanuló ügyvédbojtár, rendőr, tanár, biológus, vegyész, filmes, táncos és színész is. Meg persze takarítónő, festő és üzletkötő. Mind kerestek valamit. És tádám: megtalálták. A legjobb csapat, sokféle nézőponttal.

A heti üléseink frenetikusak voltak. A fiatalok tele voltak ötletekkel, mondhatnám csurig. Teljesen felráztak bennünket. Megtanultuk az ő szemükkel nézni a világunkat. Nem lepődtünk meg semmin. A programjaink remekül sikerültek, talán az innováció miatt. Mindenfélét csináltunk, ami a civil embereknek segíthet, vagy profitálhatnak belőle. Közösségi kert, autómegosztás, házmegosztás, saját szakmában tanácsadás, megtakarítási képzés, hogyan legyünk ügyes háziasszonyok, főzési tanácsadás, sütőkurzusok, hastánctanulás, papírbútor-készítés, életviteli tanácsadás, krízispont, segítőcsapat, diszkókommandó, elsősegélynyújtás-képzés, táncoktatás, jógaóra, szombati reggeli szeniorfutás, lépcsőfutás, családi napok, sporthétvégék, horgásznapok, filmklub, festő-workout…

Egyszerűen a bőség zavara. Mindenki boldogan lubickolt a maga által szervezett világban, vagy mutatta be a tudását. Mégis, a legnagyobb sikert a közösségiimázs-kurzusunk hozta. Elképesztő létszám gyűlt össze, szét kellett válogatnunk először is kor és irányultság szerint. Aztán az ügyes fiatalok beavatták a titkos világba az érdeklődőket. Persze szívesen vették, ha egy-egy nagyi egy tál finom sütivel is érkezett. S természetesen ez mindig így volt. Azonnal kitűntek a nagyon ügyesek. Akikre lehetett építeni. Szerencsére Szeged elképesztően jó választásnak bizonyult. Vonzotta a különböző helyről az embereket. Még nem sikerült teljesen tönkretenni az imázsát, pedig dolgoztak rajta ezerrel. Kezdve az autópályával. Majd a megyeközpontot, a régióközpontot áthelyezték, kiszerveztek mindent innen, lassan elpártoltak a munkahelyek. Kezdett halódni ez a gyönyörű város. Csak nem hagyhattuk. Ez egy nagyon jó hely, ahol élhetünk és felnevelhetjük a gyermekeinket, majdan az unokáinkat. Gondoltuk mi, szegediek. De a politika közbeszólt. Illetve maga a főgonosz. Mi voltunk az egyik ellenség. A baloldal fellegvára. Ez pedig sem igaz nem volt, sem pontos. Szeged tele van patriótákkal. A városukat szerető emberekkel. Talán egyedül itt az országban minden ünnepség együtt, pártoktól teljesen függetlenül, a lakosság egyetértése mellett lett megtartva. Az itt lakók imádják a városukat, s nem szerették volna, ha a fejük felett tönkreteszik. Pedig de. Ez történt. S pont csak velünk, emberekkel nem számoltak.

Az egyik nagyi, Margitka borzasztóan ügyesnek bizonyult. Bár hatvan felé közeledett, de a fogadott unokái miatt meg akarta tanulni ezt az új úri huncutságot. Szeretett volna csetelni a gyerekekkel, képeket küldeni, meg megtalálni a régi ismerőseit, osztálytársait, akik még élnek. Nagyon érdekesnek találta a Facét. Ráadásul nővér volt egy fővárosi kórházban, már többször volt náluk a nagyvezír felesége. S egyet nagyon imádott, de nem tudta, hogy kellene átültetni a gyakorlatba a mai világban.

– Tudod, fiam, valamikor ha valaki borsot tett az orrom alá, nem kértem segítséget, prímán elbántam vele. Nagyon jól tudok pletykát terjeszteni, régen ezt suttogó propagandának hívták. Csak ezt használták, ha valakit tönkre kellett tenni vagy móresre tanítani. Mert az emberek már akkor is csak ilyenek voltak, mint most. Tudod, fiam, van, ami nem változik. Azt meg tudod mutatni nekem, hogy lehetne ilyesmit csinálni itt a hálón? Egyáltalán lehet, szerinted?

– Még szép, csak most másképp. Hackelni is lehet, aztán mindenféléket kiírni, de visszakövethető. Aztán lehet kamuprofilokat is csinálni aztán trollkodni mindenfélét, sose jönnek rá. Persze időnként törlik a profilokat. Na de a kedvencem a mém.

– Micsoda, gém?

– Mém, Margitka néni. Mém. Szóval van egy kép vagy egy videó, és kicsit átalakítjuk, valakire rászabjuk. Viszünk bele egy kis csavart vagy viccet, vagy mindkettőt: és bizony mindenki érti, az egész Face ezen röhög majd. Van olyan mém, ami szinte örök; akire szabták, azt már inkább az onnan vett kifejezéssel illetik. Biztos hallott már a Bajszos Szarról.

–Hát persze.

– Na, ez egy jól sikerült mém. Megmutatom, választunk valamit és a mostani történésekre szabjuk. A lényeg az aktualitás. Akkor üt. Fájdalmasat.

Nekiálltak Margitkával gyakorolni, estére már mémgyártó lett Margitka. S nagyon tetszett neki. Izgalmasnak és nagyon modernnek találta. Mindkettő vonzotta. Ráadásul titkos. Ez még a non plus ultra. Talán a titok miatt még vonzóbb. Persze nem Margitka volt az egyetlen. Na és az ellenség sem tétlenkedett. Ők is dolgoztak vadul a saját céljaikért.

Azonban az első sikerek mégis egy ilyen alkalom kapcsán érkeztek. A nagyvezér és a fő gazdasági tervező közötti konfliktus kapcsán egy világ ismerte meg a fő-főnököt, majd pillanatok alatt kialakult az V1G, két héten belül a kínaiak bármilyen formában legyártották: kitűzőként, pólón, sapkán, lábtörlőként. Szóval igazi nagy karriert futott be. S nem csak ez volt az egyetlen. Viszont a miénk. Nagy siker, vagyis Margitkáé igazán. Ráadásul a hullámok elérték nemcsak Csombor Lajost, hanem Lajkót és a teljes belső kört is. Még NAV-os vizsgálatok is voltak, bár hamar ejtették a témát. Ellenben Csombor és partnere külföldre távoztak, pont a Közgép vizsgálata közben, nem érezvén biztonságban magukat. Tehát megindult a dolog.

A nagy hajcihőben új belső embereket hoztak. De azért szivárogtak ki dolgok elég rendesen. Lajosunk nem adta könnyen magát, a millióit, a cégét, a befolyását. Röhejes, hogy a kegyelemdöfést épp a kormányfő ügynökmúltja adta. Ami konkrétan bebizonyosodott, persze ennek kapcsán a Magyar Nemzetnél kilenc újságíró adta be a felmondását. A fővezérnek azt tanácsolták, vegye fel a kesztyűt és tanítsa móresre. Így aztán elég durva médiaháború következett. Természetesen minden hozzá köthető embert el kellett mozdítani. Egy kis újratervezés az egy igaz, legmagyarabb nagymagyar PÁRT-nál. Kis izgalom, aztán hátradőltek. Mi persze nem; folytattuk tovább az aknamunkát. A lényeg, hogy mindenki mindenkinek a mumusává váljon. A félnivalók miatt meg fájjanak a fejek, de nagyon. Aztán már csak az emberi természetre kell építeni.

Mia

– Mirjam? Laci vagyok, tudunk beszélni? Még a vonaton vagy?

– Nem már otthon.

– Kapcsold be a rádiót és maradj mozgásban. Tehát mi történt? Ismered a véres videó alanyait?

– Persze, Anett az, meg a barátja. A hang a videón nagyon ismerős, de valahogy felállt a szőr a hátamon tőle. Tudod, hitelügyintéző volt az Elsőnél. Aztán meg arbitrázsügyleteket intéztek elég nagy léptékben Andrással, a barátjával. Biztosan sok ember tyúkszemére léptek. Attól is tartok, nem miattam történt-e. Tudnod kell, bepereltem a bankot a devizahitel miatt. Persze nem én voltam az egyetlen. Meg is nyertem a pert. Aztán bepereltük az unió bíróságán húsz bankot és a magyar államot a devizahiteles csalás miatt. Igazán azt hiszem, Anett tudta, hogy csalás. Mégis, a barátainak is eladta. Mindegy is. Az egyik bírói meghallgatáson felmerült a neve és azonnal eltűnt; mint utóbb kiderült Thaiföldre menekült, Bangkokba. Úristen, tudom már, ez az, Bangkok. Tudom, ki a hang… de ez nem lehet, nem lehet ennyire vérszomjas. A volt férje. De talán mégsem, hiszen a lányait fenyegette. A saját gyerekeit. Ez nem normális. Szóval az ügyvédnővel kidolgoztunk egy szisztémát és így maguk szolgáltatták az infókat nekünk, teljesen véletlenül. Így derült ki számunkra, hogy pár napja pont Lettit hívta föl: szeretett volna hazajönni. A hívással sikerült a nyomára bukkanni – nyilván nem csak nekünk. Bár igazán nem tudom, ki, hiszen most heverik ki a teljes vezérkar elvesztését. Csak sok pénz forog kockán, meg sok egyéb, ami miatt sokan idegesek. Vagy már a második sor is szépen felállt, készültek már egy ideje, hatalomátvételre is. Az V. kerületben már szűkek voltak a keretek Hugikának is.

– Oké, értem. Utánanézek mindennek. Kb. két hét múlva haza tudsz jönni vajon?

– Nem tudom, nyilván a temetést el kell intézni. Meg a formaságokat is. Biztosan meglesz addig az eredmény? Vagy tudni fogtok valamit?

– Ezen ne aggódj. Zárkózz be, és járj folyton új útvonalon. Ne telefonálj, majd én hívlak. Főleg ne a Messengeren kommunikálj. Elég nyitott rendszer. Problematikus.

– Rendben. Köszönöm szépen, Laci. Nagyon kedves vagy. Viszhallásra.

– Viszlát.

Na, most aztán benne vagyunk nyakig. Ezek mindenkit kinyírnak. Most már biztonsági játék lesz. Muszáj. Főleg az otthoniak vannak veszélyben. De marha vagyok, Bangkok nem Magyarország. Mondjuk Salzburg sem. A faszt, biztosan nem fognak velem baszakodni. Vajon a leveleket is átnézik? Mint régen? Meg kéne próbálnom. Holnap megy Udvardy haza egy kocsinyi emberrel. Lehetséges, elcsípem még. El kell futnom. Na, irány a szekrény. Futócucc, és uzsgyi. Szerencsére nem lakik messze, a Volksgarten mellett. Tisztára úgy nézek ki, mint aki ki akarja szellőztetni a fejét, csak most alibiből van a fülemben a hallgató. Nem jön belőle a zene. Figyelnem kell. Úgy tűnik, otthon vannak. Talán nem követtek. Ámbár a műholdak. De talán nem vagyok annyira fontos. Vagy nem léptem annyi tyúkszemre. Egy apró kaviccsal megdobtam az ablakot, azonnal megjelenik egy fej. Sóhajtok. Remek, jól van. Intettem, és visszaintett. Már a mellénykémben voltak a levelek meg a pénz. Udvardy vette az adást. Futócuccban jelent meg a padnál, ahol lázasan nyújtottam.

– Na megyünk?

– Persze. Merre?

– Nekem mindegy, csak ne messze, korai a fuvarom.

– Pont emiatt kereslek, feltűnés nélkül át tudnál adni néhány levelet a csajoknak? Azt hiszem, veszélyben vannak.

– Hmm. A videó? Anett volt vajon? Nem lehetett pontosan látni.

– Te ismered Anettet?

– Devizahitel, Mia, emiatt vagyok kint. Kicsináltak. Elvették mindenemet. Kitettek minket az utcára, gyerekestül. Elvitték a kocsimat is. Egy kicsit Anett miatt is. Úgyhogy haragudtam nagyon Anettre is. De persze nem egyedül csinálta. Nem értettem, hogy tehette velem. Azt hittem, barátok vagyunk. Persze ezt azért nem érdemelte meg. Nagyon meg voltam zavarodva, megijedtem én is, hogy ez most miért? Bár akkor, a kilakoltatásnál, képes lettem volna lelőni én is. Annyira tombolt bennem a kétségbeesés meg a gyűlölet, a düh! De ez nagyon durva.

– Megértelek, én is tőle kaptam a devizahitelemet. Én is azt hittem, barátok vagyunk. Aztán amikor bepereltem a bankot, egyszer csak forszírozták, hogyan kaptam a hitelt, volt-e hitelközvetítőm, akkor került a képbe, a következő héten eltűnt Szegedről. Nem vett föl telefont, nem írt e-mailt, nem volt a Facén, Instán. Nem volt elérhető, mintha a föld nyelte volna el. A héten mondta a barátnőm, hogy felhívta, és két nappal később már fent volt a videó a kivégzésről. Magam sem értem. Bár szerintem nem a devizahitelek miatt ölték meg, sokkal inkább az arbitrázsügyletek miatt. Ott kicsit nagyobbak a nagyságrendek. Ki tudja, miket csinált. Mondjuk, ezt már mi sem tudjuk meg. Talán nem is kell.

Szóval arról van szó, hogy a csajoknak el kellene vinni néhány levelet, de ne telefonálj, ne írj a Facén, ne használd a Messengert. Tudod, lehallgatják. Elmondom, hogy tudsz kapcsolatba lépni velük. Tudom, ez több idő, megfizetem. A borítékba raktam pénzt, nézd meg, elég-e.

Csak lesett, aztán átvette a borítékot és belenézett.

– Elég lesz. Akkor mesélj!

Most már rendben lesz. Még jó, hogy mindenütt van emberünk. Megkapják az üzenetet, aztán mindenki megnyugszik. Főleg Letti, nagyon parázott. Pedig mindig mondta: meghalna, ha nem félne annyira. Aztán tessék. Jó, mondjuk ez nagyon durva. Bármit is tett, ezt nem érdemelte. Lehet, ezek éhesebbek. A második vonal. Háttérbe voltak szorítva, most aztán érzik, eljött az ő idejük. Vajon a hibridrezsim hibridrészéhez hogy jutottak? A verőemberekhez?

Letti

Ez mi? Valaki megdobta az ablakot? Kimegyek, de rossz vége lesz.

– Ki az?

– Cssst. Letti, én vagyok, Mia küldött egy levelet, de nem láthatja senki sem.

– Mia? Köszönöm! Tartozom valamivel?

– Nem, nem, Mia rendezte. Viszlát!

Jellemző Miára. A konspiráció, ámbár most igaza lehet. Nézzük, mi legyen…

Ági

Ma egész jól ment a futás. Jó a részidőm, na és a pulzusom is remek. Lenyújtok és megyek.

– Helló, Ági, Mia küldött egy levelet. Tessék!

– Szia, most látlak csak. Köszönöm, mivel tartozom?

– Semmivel. Viszlát.

Gondolom, Anett miatt van minden. Letti is halálra rémült. Teljesen bestresszelt. Fél. Na nézzük, mi a stájsz?

Eszter

Istenem, milyen csodás délután! Süt a Nap, ráadásul még van ereje.

– Eszter? Mia küldött. Óvatosan, kérem, nem láthatja senki a levelet. Köszönöm, viszlát!

Nahát, ez meg mi? Oké, nem láthatja senki. Hazatekerek, és otthon megnézem. Talán a klotyón. Ott nem zavar senki.

Szóval Anett volt a videón. Ezért a nagy konspiráció. Na meg Laci is. Meg a Letti férje is. Lehet, hogy félnem kéne?

Feltéptem a levelet… Egek, se Face, se Insta, semmi megosztás, se lájkolás, se telefon. Kikapcsolva a randira. Oké. Jól van, azért dolgozhatok. Mondjuk Ági mindennap fut estefelé. Akkor este futok én is. Összefutunk. Na de Letti? Ja, látom, hastáncóra kedden. Legalább lelazítunk, ránk fér, meg a nagy ijedségre. Tőlem már amúgy sem tudnak elvenni semmit. Az égegyadta világon semmit.