A Föld felett

– A nevét legyen szíves! – szólt hozzá Gáben.

– Fanni vagyok, de önök úgy szólíthatnak, ahogy kedvük tartja.

– Nagyon szép neve van, azt hiszem, megtartjuk – mondta Gáben egy szelíd mosoly kíséretében, aminek a hatása nem maradt el.

Egy hosszú, zavarba ejtő pillantást kapott el a lány arcán.

– Tegeződhetnénk? Tudja, nem szeretem a formális, távolságtartó magázódást – jegyezte meg Gáben.

– Az nagyon jó lenne – válaszolta, és hófehér bőre kezdett árnyalataiban az ősi szovjet zászlóra hasonlítani.

Szokták mondani: „majd ha piros hó esik”. Ez esetben Fanni lett a piros hó.

– Megmondod nekünk – csapott le Winston közönyös hidegséggel a tinédzser-forróságra –, hogy mi ez a nagy felhajtás körülöttünk?

Gáben szúrós tekintetébe szaladtak szemei, aki erre a „mentsük ki magunkat, amíg lehet” taktikával próbálta terelni a témát.

– Bocsásd meg neki, hogy ennyire tolakodó! – érkezett a terelés. – Elég feszült…

– Az eljegyzés miatt van – vágott szavába Fanni. – Tudjuk.

– Hogyan? – kerekedtek ki Winston szemei.

A lány válaszolni akart, de Gáben megérintette kezét, ettől ismét zavarba jött.

– Hagyd csak, nem fontos – tette hozzá.

– Nincs ebben semmi titkolnivaló – mondta Fanni, és mielőtt folytatta volna, húzott egy nagyot italából „a jó katona sem megy bevetésre fegyvertelenül” elv alapján. – A ruhaboltos, akivel üzleti kapcsolatban vagyunk, jelezte, hogy két nagyon fontos ügyfele érkezik hozzánk. Elküldött minden tudnivalót veletek kapcsolatban, hogy a legjobb szolgáltatást kapjátok. Innen tudom azt is, hogy nősülni készülsz – mutatott Winston felé.

– És te is csak egy szolgáltatás vagy most, nem? – kérdezte Winston kimérten.

– Nem, én nem… – kezdett volna dadogni, de Gáben egy lágy mozdulattal megsimogatta vállát és ezzel teljesen kivégezte.

– Nincs bennünk semmi különleges – mondta Gáben. – Mi is csak emberek vagyunk, mint te meg az a sok idióta, aki itt ízléstelenül feszeng a táncparketten.

Emlékszünk még Bunkóra, nagyon jó jelmeze van…

Fanni egy kicsit elpityeredett, amolyan esetlen, kislányos stílusban. Nem, nem bömbölt, mint egy szorulásos víziló, aki azt hiszi, ha egyre hangosabban üvölt, akkor sikerülni fog neki, s közben nem is sejti, hogy a szorulás decibellel nem oldható fel. Gáben Winstonra, Winston Gábenre nézett. Az egyik értetlenül – ez volt Winston –, a másik haragosan; tippelhettek, melyikük!

A jelenet nem keltett feltűnést a pörgő éjszakai bár életében. Akadtak itt ennél sokkal nagyobb drámák is, mint amikor megjelent a félkezű Hopkins kapitány és biztonsági okokból levetették vele kampós kezét. Nem tudhatták, hogy a tengerészt különös érzelmek fűzik a hegyes fémtárgyhoz. Vagy emlékezzünk vissza arra, amikor a nagy Jurgenson kikapott pókerben! A nyerteseket azóta is keresik, az épület renoválást igényelt, és a hatóságoknak igen kemény munkájukba – nem mellékesen pedig sok-sok törött csontba – tellett befogni a megveszett vadat. Jurgenson csalásra hivatkozott.

A lány kifakadása egyedül Winstonra volt hatással, akiben atyai ösztönei felszínre kerültek és nagyon sajnálta, hogy akaratán kívül, de mégis megbántotta ezt a kedves, gyönyörű lányt.

– Én nem akartam – szólt hozzá, és egy törlőkendőt nyújtott feléje.

– Köszönöm – mondta Fanni és letörölgette könnyeit. – Semmi baj, csak tudjátok még nem találkoztam holdiakkal. Azok vagytok, igaz? – kérdezte nagy érdeklődéssel és szipogott, de csak olyan aranyosan, mint egy kismacska nátha idején.

– Hát persze! – jött a gyors válasz Gábentől. – Ez a tény ne okozzon kellemetlenséget neked, jól van? – kérdezte a tőle telhető legkedvesebb hangnemben, ami meglepően jól sikerült.

– Ha megbocsátotok, rendbe szedem magam a mosdóban és jövök – mondta Fanni, és választ sem várva indult is.

– Csak nyugodtan – szólt Winston.

Gáben szépen végigmérte a lányt és kaján mosollyal jelezte, hogy bizony szándékai vannak ezzel a szépséggel. Hogy milyen szándékai, én azt nem tudhatom. Amikor kellő távolságba ért, a két barát egymásra nézett és szinte egyszerre vonták kérdőre a másikat:

– Te normális vagy?

– Nem csináltam semmit! – mondta végül Winston. – Érdeklődtem, ennyi. Honnan tudhattam volna, hogy ennyitől kiakad szegény? Lehet, nem kéne enyelegned itt vele és nem történt volna meg ez az egész és lenne kézzelfogható információnk arról, hogy mégis mi történik velünk.

– Nem egyértelmű? – kérdezte Gáben. – A lány fél tőlünk. Szerintem ez a holdi-dolog nagyon felkavarta. Te tudod, mi van a Holdon?

– Gőzöm sincs, de nem örülök neki, hogy minket odakötnek. Feltűnő!

– Lehet, éppen ez a szerencsénk. Azt hiszik, hogy a Holdról jöttünk, ami végül is nem is téves, csak mi egy kicsit messzebbi bolygó mellől. Ha kellően feltűnőek vagyunk, nem keltünk gyanút senkiben, hogy igazából bujkálnunk kéne. Te mondtad, hogy cselekedjünk úgy, ahogy a boltosnak hazudtuk! Kapcsolj ki, és ugorj fejest az éjszaka kavargó tengerébe!

– Ez szép volt – mondta Winston.

– Micsoda? – lepődött meg Gáben.

– Hát ez a tengeres hasonlat. Elég szokatlan tőled – felelte és röhögött egyet, majd egy szivart felkapva meggyújtotta azt.

–Ja, hogy az… – ismerte fel Gáben a dicséretet. – Gyakorlom a szerepem, hogy lenyűgözhessem a lányt.

– Menni fog, ne aggódj! Már így is eléggé rád kattant.

Winston ezek után hagyta barátját, hogy azzal foglalkozzon, amit a világon a legjobban szeretett: a nővel. Visszaemlékezett, hogy az Európán is egy fáradságos munkanap után ők jelentették neki a megváltó nyugalmat, az érzést, hogy nemcsak haldoklik az idő lassú és könyörtelen múlásával, hanem él is. Él és virul, mint egy burjánzó esőerdő, amit még nem mocskolt be az emberiség koszos lába, amit még nem taposott le ez a súlyos létforma, mint egy 46-os Martens-bakancs a friss pázsit felfelé álló fűszálait.

Gábenék láthatóan vidáman ittak, röhögcséltek. Néha táncra perdültek s közben kedves, jól eltalált bókokkal bombázták a másik érzelmi védőhálóját. Közben Winston is társaságra lelt és sikeresen maradt a szerepében. Kapott bölcsebbnél-ostobább tanácsot a házasélet szörnyű vagy éppen gyönyörű mivoltáról. Volt, aki úgy akarta lebeszélni, hogy ez a nő biztos csak a pénzére hajt egy ócska színdarabot játszva A szerető feleség és a gazdag férj című operettben. Mások pedig úgy beszéltek róla, mint a belőtt hippi a heroin okozta mámorról. Hát az valami csodálatos érzés, amikor mindened megvan, és a teljességben a gravitációtól mentesen lebegsz. Elhagyod ezt az univerzumot, és kettesben mentitek meg a világot.

Természetesen voltak, akik egyszerűen felhívták a figyelmét a nehézségekre, az őszinteség fontosságára és arra is, hogy ha jól csinálja, akkor a házasság bizony nagyon hálás dolgokra képes. Egyszóval – na jó, néha többel – úgy néztek rá, mint a legszerencsésebb flótásra, aki most kezdi élete legszebb részét, és néztek úgy is rá, hogy ez az idióta barom miért akarja börtönbe zárni magát önszántából?! Az este vége felé éppen Gábenék enyelegtek egy asztalnál, amikor Winston lépett hozzájuk.

– Kezdek fáradni – szólt Fanni nyájasan Gábenhez. – Nem kísérsz haza? Nagyon veszélyesek az utcák manapság – jegyezte meg csábos mosollyal az arcán.

– Te nem dolgozol egyébként? – szakította félbe a rózsaszín ködöt Winston, ami a két egyén között percről percre erősebb köteléket képezett.

– Dehogynem! – nézett fel Fanni.

– Akkor nem kéne megvárnod a munkaidőd végét? – próbálta terelni a figyelmet kettejük románcáról, amit őszintén sajnált, de lefárasztották ezek az okoskodó földi urak és menni akart.

– A mai napon nem kell – fordult vissza Gábenhez, és lágyan végigsimogatta az arcát.

– Egyébként miért vannak még pincérek? – faggatózott zavaróan Winston, de a lány nem vette fel.

– Szerencsémre még vannak. Tudod mi történik, ha valakinek fölöslegessé válik a munkaköre? – kérdezte alig észrevehetően affektálva az italtól. – Ha nem találnak nekik új állást, akkor deportálják őket a belvárosból. 300 fölé helyezik őket, és nekik nagyon nem jó az életük. Főleg, ha az a valaki nem oda született. Annak bizony nagyon nem jó – csuklott egyet, és Gáben felé fordulva nevetett. – Nekünk viszont nagyon jó, nem igaz? – kérdezte az őt bámuló férfit, akit totálisan kivégzett az este folyamán.

– Nekünk most nagyon jó – válaszolta, és hosszasan néztek egymás szemébe.

Winston elérzékenyült a látványtól. Eszébe jutott, milyen is volt, amikor Andreával összejöttek. Az első ölelkezésekre, amelyek egyszerűen a fizika törvényeit áthágva állították le az időt. A melegségre, amit ajkuk könnyed párharca fűtött be. Igen, ő tudta, milyen érzés a beteljesülés, ami ezután következik a két jómadárral, de azt is tudta, hogy most fölösleges személlyé vált ebben a szűk társaságban. Egy erősödő tompa nyomást érzett a mellkasán, amikor Andreára gondolt. Nagyon hiányzott neki. Elfordult az asztaltól és a kijárat felé vette az irányt. Amikor kiért a klubból, az eső megunta áztatni a betonvilágot. Kellemes, derűs idő fogadta és lágy szellő simogatta végig testét. Egy szakadt öltözékű, barna zakójú férfi lépett mellé és kérdés, köszönés nélkül szólt hozzá.

– Tudja, én híres író vagyok. A nevem Pozdján Erklstoff. Örvendek!

– Nemkülönben – válaszolt közönyösen Winston.

– Szóval említettem, hogy híres író vagyok. Azaz csak voltam. Képzelje el, bejártam az összes társadalmat e világon, az összes rétegben éltem – és mondta, csak mondta tovább az életét.

Említette, hogy 460-asnak született, de hamar, már az iskola végén 300-as lett, hogy volt ám ő 100-as is, de szerintem inkább nem százas és ezzel valahogy Winston is kezdett egyetérteni… Elmesélte, amikor Keleten az óriás ebek marcangolták, de ő megőrizte hidegvérét és leszakította az egyik karját, majd eldobta nekik. Azok visszahozták, majd ettől kezdve játszottak vele, és szerencséjére a fejlett technológiának köszönhetően már van új karja, három is. Ő írta meg az Antarktiszi válságot, ami miatt a fél bolygó víz alá került, mert elolvadt a jég róla. Ilyen nem történt, mert a sarkköri jégtakarót előbb eladták, mielőtt az békésen cseppfolyósodhatott volna. Figyelmeztette, hogy egyszerre három feleségnél többet senki se vállaljon és azt is kihangsúlyozta, hogy akciós a ribizli a szomszéd utcában. Mondta, hogy voltak neki is gondjai, mert egy írása miatt visszakerült a 400-asok közé és kétkezi munkát kellett végeznie, de közben kitartóan szerkesztette új regényét. Miután kiadta, 50-es lett, és több problémája nem volt az életben. A 350-esek etették és nem kellett fizetnie érte, a 300-asok itatták, és azért sem kellett költenie. Határozottan nyomatékosította, hogy az élethez nem pénz kell, hanem ingyen szórakozás. És végül hozzátette, hogy most egy olyan könyvön dolgozik, amivel átformálja az emberek világnézetét, mert ő bizony kutató is volt és a tengerek mélyén rátalált egy olyan ismeretlen fajra, ami okosabb az embereknél. Néha szomorúan panaszkodott, hogy nehéz az élet és éppen ismét 300-as lett és ez nem jó így, mert megint elhagyta négy szeretője, de sebaj, van másik kettő. Már elindult, de hirtelen visszafordult és szinte fenyegetően szögezte le, hogy jegyezze meg Pozdján Erklstoff nevét, a Föld legnagyobb írójáét, és ha gondolja, ad dedikált példányt a könyveiből.

– Remélem, nem zavartam – szólt –, de tényleg adok egyedit, másnak nem lesz, csak magának.

– Nem zavart és köszönöm, de nem szeretek olvasni – mondta Winston szórakozottan.

Erre a kijelentésre az író arcán a hóbortos tekintet halványan átváltozott mérgessé.

– Még hogy nem szeret olvasni! Még ilyet! De mégiscsak…

Ezek után megfordult és sértődötten továbbsétált. Winston egy darabig követte szemével a morcos, szakadt írót, akinek talán nem ez volt élete napja, már ha volt neki egyáltalán olyan. Éppen két utcával járt arrébb – még Winston is jól látta –, amikor egy utasszállító repülő szervizútja közben úgy döntött, hogy a jól bevált szokások és módszerek ellenére nem a könnyed vitorlázó landolást részesíti előnyben, hanem gyorsan, lendületesen ér földet, s az író szerencsétlenségére pont azt a főutcát szemelte ki magának leszállópályaként, amin éppen ő cammogott. A zuhanás körülményeit nem ismerjük, de a Jövő Profit Termelő Társaság mindenkit tájékoztatott, hogy emberi mulasztás okozta a hibát. A hatalmas író utolsó strófái valahogy így hangzottak: „Még ilyet, hogy nem szeret olv…”

A zajra Gábenék, és természetesen az Éjszakai Fény legtöbb vendége is kiözönlött az utcára, hogy érdeklődő nézésükkel segítsék a bajbajutottakat. A katasztrófában az egyetlen áldozat Pozdján Erklstoff volt, akinek nem állítottak szobrot munkássága elismerése végett.

– Elég zűrös egy nap, nem gondolod? – szólt Gáben barátjához, s közben biztonságot nyújtóan karolta át Fannit.

– Az, fárasztó… – jegyezte meg, és nagyot sóhajtott.

– Ha gondoljátok – élt Fanni a szólás lehetőségével –, a közelben van egy előkelő szálloda, ahol kipihenhetitek magatokat a nagy esemény előtt.

– Remek ötlet – csapta le a magas labdát Gáben lelkesen. – Te is velünk tartasz?

A lány nem ellenkezett, és boldogan szorította meg a férfi karját. Sarkon fordultak, közben mögöttük a kiérkező helyszínelők közül ketten egy heves vita kellős közepén voltak, hogy melyikük is találta meg a fekete dobozt. Az erősebb nyert. Winston nem sokat aludt az éjjel, mert az izgalom nyugtalanító furkálódása nem engedte álomra szemeit. Ugyanez Gábenékról is elmondható, de őket teljesen más indíttatás vezényelte… Hogy mit csináltak ezen az éjszakán, én nem tudhatom.

V.

A Kormányzó ismét beköszön, de ezt általában senki sem szokta megköszönni

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a váratlan események annyira tehetetlenné teszik az embert, hogy az a nyugalom értelmet nyújtó mentsvára helyett az idegesség kapkodó, feszült, és minden esetben rossz döntésre sarkalló börtönébe menekül. Na, ez nem történt meg Greenfielddel, mert hosszú uralkodása alatt már hozzászokott, hogy itt-ott megfenyegetik és mindig örömmel töltötte el, ha ezeket a személyeket láthatta kiszenvedni az élők sorából.

– Tudod, mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat – szólalt meg a holoképen egy alacsony, ősz öregember. – Azt, hogy ilyen sok évet, rengeteg társadalmat és megszámlálhatatlan változást megéltünk, igen kevesen mondhatják el magukról. És lám, mi itt állunk egymással szemben, évszázadokkal a hátunk mögött. Mindig is érdekelt – sóhajtott –, te ezt hogy éled meg? Hogy tudod kezelni a sok szenvedést, amit végignéztél és okoztál? Miért teremtettél ilyen szörnyű világot? – nézett szomorú tekintettel mélyen a Kormányzó szemébe.

– Egy-két dolgot tisztázzunk, mielőtt belemennénk bármilyen beszélgetésbe! – válaszolta Greenfield. – Ha már ilyen arcátlanul betörtél ebbe a titkos kommunikációs csatornába, pláne, hogy kérdés nélkül letegeztél, elvárnám, hogy bemutatkozz. Gondolom, nem nagy kérés – dőlt izgatottan előre trónján.

– Nem, persze – válaszolta az öreg. – Ne haragudj, csak tudod az évek és a sok test elfeledtették velem, hogy nem ismersz fel. Én vagyok az, Nelson. Talán ez a név még jelent valamit neked.

– Nelson Pitt? – kerekedtek ki szemei.

– Igen, régi barátom.

– Barátom? Úgy emlékszem, haragban váltunk el. – Az asztalból egy szivar emelkedett ki.

– Ha jól emlékszem, bár elég régen történt, megölettelek – jegyezte meg, nyugodtan elvette a dohányterméket és rágyújtott.

– Nem végeztek elég alapos munkát az embereid – közölte, és egy idős emberhez méltóan mosolygott egy kicsit. – Itt vagyok és a segítségedet kérem.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Greenfield haragosan.

– Amikor felrobbantották az autómat, egy darabja az agyamnak épen maradt. Pont az a rész, amelyik a lelket tartja a testben. A tetememet nem találtad meg, mivel a hozzám hű alkalmazottaid azonnal az én személyes és előtted ismeretlen laboromba vitték. Szerencsémre sikerült egy új testbe áthelyezni a megmaradt darabját az agyamnak, és hozzákötni a lelkem. Sok mindent elvesztettem, rengeteg tanult dolgot és tudást, egyvalamire viszont tisztán és élesen emlékeztem, hogy Edward Greenfieldet meg kell állítsam! Merényletek, szabotázsakciók, beépített emberek semmit sem értek. A Cég túl erős, és ehhez sajnos gratulálnom kell. De ez a Cég gonosz! Ezt neked is látnod kéne.

– Te állsz a lázadások mögött? – kérdezte a Kormányzó egyre idegesebben. – Tőled többet vártam volna – szívott mélyet a szivarjába. – De visszatérve az első kérdésedre, hogy miként tudom elviselni a halhatatlanságot: hát hallgasd és megértheted, hogy a Cégem nem rossz, hanem áldás az emberiségnek! – Lábait keresztbe rakta és nekilátott a magyarázatnak.

– Eleinte az élelmiszeriparban éreztem meg a hatalom kellemes, óvó karokkal átölelő forró csókját. Akkoriban igen kemény és nehéz munka mellett elkezdtük rászoktatni az embereket a mi ételünkre. Szerencsénkre az a régi, megbukott társadalom nem foglalkozott a cselekedeteinek következményével: ez esetben a polgárok egészségével. Az eredménye ennek az lett, hogy rövid, de aktív életet kellett élnie az embereknek, és számos betegség is jó szolgálatot tett ahhoz – sóhajtott egyet –, hogy a populációt valamilyen szinten kontrollálni tudják. Mi meg csak adtuk el a szar kajánkat. Most, hogy én ülök itt, az étel táplál, a gyógyszerek gyógyítanak, hogy az emberek hosszabb, tartalmas, termelő életet élhessenek. Igaz, mindent tőlem vásárolnak, de kész szerencse, hogy ennek az aprócska fekete foltnak ők örülnek és imádják. Én vagyok a történelem legnagyobb embere! Az elején te is ott voltál mellettünk, és talán most is itt lehetnél.

– A gyógyszereidtől függők, a Cég szeretete manipuláció! Hazugságban élnek! Semmi mást nem csinálnak, csak dolgoznak a Cégnek, hogy a kemény munkáért megérdemelt jussukból vásárolhassanak tőle. Tenyésztett szolgák! Ez az, amit teremtettél, a történelem eddigi legkorlátoltabb világa – üvöltött idegesen az eddig nyugodt, arcán jól láthatóan az élettől megfáradt ember.

– Hidd el, eleinte megpróbáltam jó életet nyújtani a népnek, de hálátlanok voltak! A tömeg az mindig hálátlan, ezt jegyezd meg! – Némi undor ült ki arcára. – Akármit csinálsz vele, lesz olyan, aki elindít egy lavinát és hisztis, bőgő csecsemőkké alakítja a többit. Csak forr a vérük, szokták mondani. – Felkelt a trónról és járkálni kezdett. – A vérükben van, mi? Hát nem! – mordult az öreg felé. – Én rájöttem, hol van. Ott voltál te is, amikor felfedezték. A lélek. Az a kulcsa az emberi viselkedésnek és évszázadok óta a kezemben van a szonda, amivel beleláthatok. Kísérletezni kezdtem, hogyan lehet ezt a mindennek ellentmondó valamit kiszedni és megszüntetni. Rájöttem, hogy nem lehet. Hogy az a jó ku… – harapta el a végét, és szivarját földre dobva eltaposta.

Egy kis takarító robot jelent meg, ami azonnal feltisztította a maradványait, pedig őszintén elítélte a szemetelést.

– Gondolhatod, mennyire ideges voltam…

– Elhiszem, mert most is vörösen izzik a lelked képe – szólt már-már nyugodt hangon Nelson.

– Ó, igen, a lélekrajz. Az volt a legmegfelelőbb eszköz az akadályokra. Mindenkit megfigyeltem vele – dicsekedett Edward.

– Hogyan tudtál egyszerre ennyi embert vizsgálni?

– Remek kérdés érkezett a néhai tudóstól. Nem hiába dolgoztál te nekem – lépett közvetlen közel a holoképhez. – Emlékszel még Amandára? Ó, a szépséges Amanda! Milyen gyönyörű is volt! – Felnézett, és egy pillanatra elrévedt valamin. – Merre voltál te a korlátlan fantázia világában?

– Arra gondolsz, amikor az okosszemüvegeket beleültettétek az emberek szemébe? – kérdezte némi megvetéssel a hangjában.

– Pontosan arra gondolok. Rájuk kötöttem Amandát. A szent felvigyázót, aki minden egyes polgár gondolatát figyelte, és segített kiszínezni a szürke életüket. Ha valaki csúnya volt, szépnek láthatták, olyanra formálhatták a környezetüket, amilyenre a fantáziájuk korlátai engedték. Egy üres szobában ülve is millió csillag között utazhattak.

– Ez mind csak illúzió volt! – vágott közbe Nelson.

– Igen – nézett elgondolkodva az ősz öregre Greenfield. – Vagyis mégsem. Hiszen abban éltek, úgy láttak mindent, ahogy akarták, és ettől kezdve nem volt másképp. Tehát a valóság az ő valóságuk volt, még ha megfoghatóan nem is létezett. – Gorombább hangnemben folytatta. – De elkezdtek úgy gondolkodni, ahogy te.

– „Ez csak illúzió!”, „Akarjuk a valóságot!”, „Elég volt az agymosásból!” – üvöltötték egyre többen és megjelentek a bőgő csecsemők, mint ahogy a kutyák ugatnak az utcában. Az egyik rázendít és vége, senki sem alszik. Feltörték Amandát. Az én Amandámat! – Szúrós tekintettel nézett Nelson szemébe. – Van egy olyan érzésem, hogy a te piszkos kis kezed is benne volt. Igazam van? – húzta összébb szemöldökét.

Az öreg csak némán állt és nem válaszolt.

– Hallgatás – folytatta Greenfield – beleegyezés. Hát persze, ki más lett volna képes ilyen gaztettre, csakis te!

– Amandán keresztül szétszórtuk az igénket, hogy felszabadítsuk az embereket. Ahogy te fogalmaztál: felsírtak a csecsemők. Senki sem érdemli meg, hogy egy életet illúzióban éljen le.

– Miért – harsant fel Greenfield –, a valóság jobban tetszett nekik? Amikor leállítottam Amandát, megtébolyodott a világ. Te őrjítetted meg és én csillapítottam le őket. Felélesztettem a rendszert, csak most sokkal biztonságosabb lett, és Amanda most már az emberek lelkét célozza meg. Azóta figyelem, milyen színben tündökölnek a lélekrajzok. Többnyire már csak szürkék. Ó, de csodás szín is az!

– Edward – robbant ki egy rakéta erejével Nelsonból az undor –, az emberek haldokolnak! Nincsenek önálló érzelmeik! Árnyak; szürke, szomorú árnyak!

– Az árnyaknak, tudod, nem kell más, csak étel, ital, szex és pénz. Ezt, ha hűek a Céghez, mind megkaphatják. Persze vannak kivételek, akik még mindig erős lélekkel születnek. Nekik külön figyelmet szentelek, hogy ne legyenek veszélyes szikrák egy puskaporos pincében – emelkedett ki egy újabb szivar és Edward odasétált, majd rágyújtott. – Áruld el végre, miért kerestél fel!

– Úgy érzem, túl sok szenvedést okoztunk mind a ketten. Kérlek, hallgass végig! – mondta, amikor látta Greenfielden, hogy szólni akar. – Most is harcolok ellened, de nem érek el mást, mint halált hozok. Te ugyanezt teszed, csak más módszerrel. Nem akarok több áldozatot; azt szeretném, ha mi ketten közösen egy szebb világ felé terelnénk az emberek életét. Vessünk véget az értelmetlen gyilkolásnak! Kérlek, béküljünk ki! – győzködte könyörögve Nelson partnerét.

– Amit én okozok – szólt Greenfield –, az nem értelmetlen. Én a jövőbe tekintek, míg te a jelent rombolod. Akit én a túlvilágra küldök, az a Cég érdekeit szolgálja távozásával. Te vagy a gyilkos, nem én!

– Ezreket küldesz vágóhídra, mert nem tartod már szükségesnek az életüket és én lennék a gyilkos? – akadt ki a vádaskodáson az öreg.

– Van egy stabil, biztonságos gazdaság, amely termeli a profitot. Ezt csak úgy tudom elérni, hogy közben likvidálok pár polgárt, akiknek lejárt a vízumuk. Tudod, ha valamire nincs szükség, én már nem erőltetem. Minek etessek hasztalan embereket?

– Jól érzem, hogy hiába bármi erőlködés, nem fogsz segíteni? – érkezett szomorúan a kérdés.

– Az a baj, hogy már csak egy dolog van, amit tenni tudok az érdekedben. Abban az esetben, ha feladod magad, akkor megígérem, hogy gyors és kegyes lesz a halálod. Ne haragudj, de tudod, éveken át szabályt sértettél! Elég sokat. Most sem tehetek kivételt, meg kell, hogy értsd! Aki a Céget támadja, azt a Cég is támadja! Ha nem adod fel magad és játszod tovább a Messiást, megkereslek, mielőtt búcsút inthetnél ennek a furcsábbnál-furcsább játéknak, ennek az életnek, darabokra tépem a lelkedet, közben szivart gyújtok és töltök egy pohárral a kedvenc whiskymből. Abból, igen, amit te is úgy szerettél. Csak nekem gyártják már, egyedül én ihatok belőle! Te is kaphatsz egy búcsúpohárral, ha elfogadod az első ajánlatomat. Ha nem, hát nem, az se baj! Én mindig kortyolok egyet belőle, amikor felkiáltanál, koccintok a győzelmemre egy egész birodalommal, akik ünneplik a Cég hatalmát, erejét és stabilitását. Még meg is köszönöm neked, utólag természetesen, hogy ellenséget adtál a Cégnek, akit legyőzött – ült vissza elégedetten a trónra, és sűrűn fújta a fehér füstöt.

– Nagyon sajnálom, barátom – gördült le ősz szakállán egy szomorú könnycsepp –, akkor háború lesz! – és ezzel eltűnt a holokép fénye a teremből.