És teltek és gyűltek és teltek a napok, míg egy budapesti gyerekcsapattal közösen bele nem csorogtak egy pszichológiatáborba. Azzal a tehetségkutatós izével váltottunk rá jegyet.

Ez a tábor olyan kölykök gyűjtőhelye volt, akik valamilyen szempontból nem illettek bele a mikrotársadalmukba. Focisták, költők, multitehetségek, matekosok, rákból felgyógyultak, olyanok, akik valami testi hiányossággal születtek, és mind azzal töltötték az előző fél évüket, hogy hetente és havonta találkozzanak a terapeutákkal. A sorból kilógás meg ez máris közös volt bennünk.

Felszálltam a buszra. Zavarodottan tekintettem a hátsó fertályra, ahol már ült pár megszeppent, de tiszta szempár. Jelentéktelen ülést választottam. Se elöl, se hátul, se középen. Mellém huppant a hangos és gyermeteg Liza. Máris csacsogni kezdett, hamar ledarálta az egész életét. Nem tömören és nem röviden. Együtt figyeltük ki a szőke fejtetőt, ami egy Barbie baba orrában folytatódott. Elöl ült, bal oldalon, egyedül az ablaknál. Nem is értettem, efféle hercegnők mit keresnek a számkivetettek között. Sok lett a selyem meg a párna?

Leszállva szemtől szembe kerültem a Barbie-val, aki mind a 180 centijével másnaposan dülöngélt előttem acélbetétes bakancsban, terepmintás leggingsben, szakadt koncertpólóban és katonatáskával. A csalódástól meleg mosoly futott végig rajtam, és rajta is. „Hát szia!”

Ő volt Vanda, az univerzális tehetség, aki vagy tizenkét iskolában tette tiszteletét tizenhárom év alatt. Remekül varrt, rajzolt, főzött, soha nem hallgatott zenét, viszont tizenöt éves kora ellenére elképesztő lendülettel vetette magát veszélyesnél veszélyesebb helyzetekbe.

Minden este tábortűz volt. El kellett mesélnünk, ki miért van itt, mit szeretne tanulni egy hét leforgása alatt. Észre sem vettük a bőrünk alá kúszó lángok melegségét, egészen az utolsó napig.

Este a tábortűz körüli zajzenészet után kifeküdtünk öten bámulni a csillagokat. Liza, Vanda, én és két fiú. A szőke Lehel ártatlanul szívta magába az illatom, míg Ágoston csokornyakkendő és hózentrógli hiányában videómutogatással bizonygatta a benne rejtőző angolos intellektust. Olyan volt, akár egy megnyújtott óvodás hörcsögpofikkal, aki a kvantumfizikát magyarázza. Mindenesetre nem nyújtott valami vonzó látványt. No persze, nem is mindenkinek kell olyat…

Ennek a négyesnek meséltem először Leanderről. Nem értették, minek várom, hogy újra lássam… márpedig így volt. Rettegve, de vártam.

Lehel és köztem kétballábas kapocs ébredt, amit Ágó lehangoltan tudatosított, mondván: „Nem baj, Lehel barátom kedvéért még rólad is lemondok.” Álmomban sem gondoltam volna, hogy ő is… Az ember nem figyel arra, milyen súllyal lép a sárba, ami képlékenyen tocsog. Nem gondol rá, hogy a sár kiszárad, de a nyom mélyen beivódik a terrába. Átkoztam azóta gyakran a napot, mikor Ágostont megismertem.

Hazautaztam. Olyan boldogan, mellkasomban a figyelem és a béketűrés patronjaival, hogy úgy éreztem, egy seregnyi Leanderrel és Ilka nénivel is el tudnék bánni.

Két hónap kihagyása után augusztus közepén ismét Debrecenben voltam. Virágkarnevál. Az a virágkarnevál, aminek a próbafolyamatairól kis híján kirúgtak minket. Sellőnek öltözve kellett négyszer végigvonulnunk a városon.

Flóra és a lányok már így fogadtak, még mielőtt a heverésző Leandert megpillanthattam volna:

– Hedvig, Hedvig, hallottuk vége van! Annyira sajnáljuk!

– Ó, igen? Na, ti legalább hallottátok – szemöldököt rántottam, csücsörítettem, és innentől nem szólaltam meg.

Az első próba közepén Bogdán feje tűnt fel az ajtó nyílásában. Szerepet kapott az új iskolai musicalben. Egyenesen a nyakába ugrottam. Egy levélváltásban megígértem, hogy a visszatérés után velük tartok. Én és a farkasok. Alex, Bogdán, Arnold, én, és meglepetésemre Zoárd, aki a musical gyakorlása alatt szintén beleszeretett Bogdán sugárzó jelenlétébe.

Pár nappal később maga a karnevál gond nélkül lezajlott. Dominika is eljött. Megismerkedhettek végre Noémivel. Már csak azért is megérte, mert aznap együtt zokoghattak elbaszott családi történeteik feltárt hantja felett.

Este Vendel is felbukkant, oldalán Dominikával, hogy hazáig támogassanak a második vonulás után. Alig maradt bőr a talpamon.

Vendel sejtette már, hogy Lean mikre képes. Nehéz volt visszatartanom egy parkban, hogy be ne mosson egy hatalmasat a madártestű Kis Hercegnek. Nem is ért annyit. Egyszerű hátraarcot tanácsoltam.

Aztán elkezdődött. Másodév a varázslógimiben. Ahogyan a szavamat adtam, az első naptól fogva egyek voltunk mi öten. Egy új szekér gurult, alatta új négy kerék haladt. Nem a nyári kedves és időtlen, hanem fekete, mint az éjszaka, tiszta és fenséges, mint az ében. A négy fiú lett az új családom, még néhány unokatestvérrel, akik szívesen itták ki velünk a méregpoharat.

Bogdán és Alex elvittek magukkal egy vadászatra. Szárított kender után kutatva bújtunk meg egy idegen egyetem romos faházikójának eresze alatt. Rágyújtottak egy hosszú cigire, majd Bogdán a szájába vette annak az égő végét, a szűrőt pedig az enyémbe tolta. Füst.

Megütött a zöld származék. Egy pillanatra hanyatt estem, és arra eszméltem, hogy a két fiú a vállam alá karol, és a park padjai felé irányít.

– Ugye milyen jó, hogy nem szabad? – szuszogtam. Nevettek, de a mondat szállóigénkké vált. Leander is nagy gyakorlója volt a sámánszernek, de minket nyilván elítélt miatta. Nemigen merészkedett a közelünkbe, ha együtt voltunk, közben pedig, ha magamra maradtam, persze hozzám megpróbált újra utat fúrni a felépült sziklatömböknek látszó hártyán át, tőle óvott.

Sajnos még így is túlzottan hasonlított Vére, a képzelt fiúmra, akiről még mindig nem meséltem. Az első hét végén be kellett mutatnunk egy nyáron készített mestertárgyat.

Matilda, a kerámia szirén bemutatásával léptem színre először az új, még misztifikáltabb Hedvig képében. Körüllengett valami furcsa, fekete köd. Duplatapsot kaptam. Lean egész éjjel ébren volt, mert megfeledkezett nyári kötelességeiről, ezért a Pantheonját egy müzlistányér meg pár vécépapírtekercs helyettesítette.

Az előadások végén utánam rohant. A nyakamba kapaszkodott, amit én tűrtem. Némán másfél órát állva visszaölelés nélkül bénáztunk a járdán, ahol, mint szigetet, került meg bennünket a hömpölygő gyerektenger.

– Ez most két fiú vagy két lány? – mutogatott a sok zsebember.

Megcsókolt, de voltaképpen elutasítottam. Egy húzásod van, öcsi.

Hétvégén nem keresett, nem írt, nem hívott fel. Ezt elbaltázta. Hétfőn elém állt, kérdőn, én pedig vállat vontam.

– Nem izgat. Ennyi volt. Viszlát, Lean! – Otthagytam. Büszkén, flegmán.

Pár nap múlva a büfénél támasztottuk az asztalt Dáliával. Gondoltam, feltűnően kedves leszek vele, hogy lássa, hogy lássa mindenki, megtagadom az utórezgéseimet Leander iránt. Ekkor elénk ugrott Alex:

– Mondd, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tudta, hogy Leander összefeküdt Rebekával?! Rebeka. Egy harmadikos kórista, aki kismillió csalogató virágszirmot növesztett a lábai és a keblei közé. Mesterien csinálta.

Nem. Nem Alex volt az utolsó, hanem Rebeka mindenkori kedvese, Matyi, és én.

Matyi elkeseredését aztán megosztotta néha az enyémmel. Szavakba öntöttük a csalódást. Később mégis visszahevert Rebeka elátkozott pipacsmezejére szundikálni. Akkorra már Zoárd is azon pihent meg.

Hányinger kerülgetett sokáig, pedig már tudtam, egy hajszálnyi tudatosság választ csak el Leander kegyeinek ismételt kajtatásától.

Az erőltetett távolságban minden délutánunk egyöntetűvé változott a családdal. Eljött az első alkalom, hogy egy pénteken elhintettem Bogdánnak: ha gondolja, az utcai kóborlás helyett aludjon nálam, hiszen úgy volt, egyedül leszek a lakásban.

Bogdán gyanakodva bár, de legalább annyira mohón igent mondott, és ezzel egyben meghívatta Alexet is. Késtek. Tizenegy is elmúlt már, mire tévutakon bolyongva felbukkantak az erdő peremén. Két álmos farkas, négy, rózsaszín csíkokká változott szemmel.

– Na jó, most mondhatnám, hogy baromira haragszom, de túlságosan szeretlek titeket hozzá!

– Tudjuk, kicsi Hédi, tudjuk – nevetett a két árnyék kajánul.

Bogdán és Alex voltak a gimnázium legrettegettebb maffiózói. Nekem más jutott belőlük. Ázott kisállatok voltak, túl csapzottak, hogy legyen, aki be akarja őket fogadni. Bogdán belépett a lakásba, és amint lehámozta magáról a fűszer- és cigarettaillatú sálat, megkérdezte, hogy kaphat-e egy bögre meleg, mézes tejet. Fájt a füle a hidegtől.

Én voltam a kishúg, aki reggelente annyi szendvicset csomagolt, hogy mindegyiküknek jusson, és aki kitartott mellettük az iskola összes ócsárlásának ellenére. Egyetlen okom volt rá: a hála. Életemben először ezek négyen engedték, hogy azt érezzem, hozzájuk tartozom.

Ettől függetlenül persze megesett, hogy mégis úgy éreztem, az őrületbe fognak kergetni. Egy nap a portásnő szólt, hogy ajándék vár engem az udvaron, egy kosárpalánk alatt. Minden bátorságomra szükségem volt. Délelőtt valaki lopott a szekrényemből, úgyhogy felkészültem a leselkedő gonoszra. Néztem az egyik rámpánál, aztán a másik alatt, majd feltűnt, hogy a harmadik lábai között egy kicsi, szürke karton díszeleg. Nem láttam tisztán. Legyintettem: biztosan nem az. Aztán mégis. Sehol semmi, csak az az egy. Na jó, megnézem. Közelebb, közelebb és közelebb. Aztán megláttam.

A dobozban valaha ócska teasütemény lehetett. A linzerek nyoma még látszott a karton fenekén, amin most valami egészen más feküdt. Ott rohadt benne egy húsától alig megfosztott, fejetlen varjútetem. A lábai keresztbefonódva, a szárnyak szinte sehol, a fej meg ugye vesztve. A bordákon még majdhogynem bőr. Valami megehette. Galamb, patkány, darázs, minden, aminek gyomra van ezekhez. Ez volt az ajándék. Nem kincs, nem élő meglepetés, hanem kicsomagolt rohadás. Nem tudtam, ki tette, vagy csak nem akartam tudni.

Mikor Alex visszatért az iskolába, már kihalt belőlem valami. Vagy éppen felébredt belül. Az eszelős riadalomtól kitágult pupillákba értetlenség települt.

– Cicácska, mi a baj? Kicsi Hedvig, mondd, rosszul vagy? – kérdezte a Kalapos.

– Nem igazán tudom elmondani…

– Na de mégis! Ki vele! Nem tetszett az ajándék?

Ő volt. Alex küldte. Addigra egy konténerbe dobattam.

– Ó, ne! Ne mondd, hogy nem örültél neki! Azt hittem, értékelni fogod. Hiszen varjú! Tudod, a te kedvenc kismadarad! Fekete és okos, akárcsak te vagy! Ne nézz rám így kérlek! – Meredtem tovább, ahogy korábban. – Még a végén hamarabb őrülsz meg, mint én! Azt pedig ugye te sem szeretnéd? Roppant féltékeny lennék.

Behízelgő hangja tovább fokozta a libabőrt. Aznap nem kóboroltam velük.

Az éjszakába egyébként sem volt szokásom utánuk nyargalni. Én a kendertelen órák részese voltam. A saját szellemi tisztaságomra pedig ügyeltem, hogy ne legyen igaz a sok vád, amit a nevelőink az arcomba toltak. Félrehívott a Gomba:

– Hédicske, neked Lean a lelkitársad, ezek a fiúk, nem is tudom, én félek tőlük. Kihasználják azokat, akik hozzájuk csapódnak.

Vagy netán egy random osztály random testnevelője:

– Kisasszony, Bogdán és Alex nem megfelelő társaság egy ifjú hölgy számára, vigyázzon! De az is lehet, hogy egy arctalan nő szólt be csak úgy a tanári ablakából:

– Na, itt az ötödik bagós, tessék szépen móresre tanítani a cimboráidat, hogy húzzanak a biciklitároló területéről a szünetekben. Nem dohányzóhely! Világos?

Viszont lehetett akár a művészeti vezetőnk is, a jó öreg Ilka néni, aki kifogásolta a szövetségünket:

– Ha még egyszer meglátlak az egyik félőrülttel ugrabugrálni a folyosókon, kiváglak a darabból!

Milyen darab? Ja, igen. A musical, ami Bogdánt és Zoárdot összehozta, engem is magába zárt. Kaptam egy mellék-mellékszerepet, hogy csillámport szórjak egy hintából, ami leereszkedik a zsinórpadlás egéből.

Különös stratégiát eszeltem ki. Mindent, de mindent elmondtam anyáméknak. Az összes drogról, az összes ellébecolt napról, bántalomról, ami ért minket, amire fel a szüleim úgy döntöttek, megnézik közelebbről ezeket a fiatalurakat.

Egy szülői fogadóórán a Gomba sérelmezte, hogy velük töltök minden napot. Anyámat felbőszítette;

– És mégis maga szerint mit művelnek a lányommal? Mi a baj azzal a négy fiúval?

– Nézd, kedvesem, Kamilla, én nem tudom, én… én… én csak félek ezektől a fiúktól, olyan idegesítőek, és dohányoznak. Dohányoznak…

– Bankot fognak rabolni, Nelli?

– Nem, dehogy.

– Talán meg fogják erőszakolni?

– Te jó isten, drágám, dehogyis, nem, nem!

– Esetleg füvezni fognak a lányommal együtt?

– Nem, nem hiszem, Hedvig annál egészségtudatosabb.

– Akkor pedig kikérem magamnak, azaz a lányomnak és a barátainak ezt az inkvizíciót, Kornélia! Ott, az osztályterem kellős közepén felpiszkálták az alvó oroszlánt. Más tanárok és szülők jelenlétében sírás és ordítás tört ki. Még jó, hogy anyám megígérte, nem csinál botrányt. Mi lett volna, ha megszegi az ígéretét?

Másnap a szüleim megkerestek minket Bogdánnal és Alexszel, mikor a plázában loptuk a napot, hogy mindkettőjüket meginvitálják vacsorára.

Komoly étterembe mentünk. A féléves karácsonyi koncertről lógtunk el, hogy odaérjünk arra a vacsorára, ahol a szüleimnek teljesen nyíltan beszéltem a fiúk különböző tudatmódosítási szokásairól. Nem mondom, a srácok megilletődtek, de aztán nekik is leesett, hogy a szüleim ezt benyelik és elfogadják. Bogdán tekert egy egyszerű dohánnyal töltött, kézisodort cigit anyámnak, én pedig eltüntettem egy teljes sült sajtos salátatálat. A fiúk megrökönyödtek. Sosem láttak még almán kívül mást is enni. Utólag ennyit mondtak csak:

– Ez egyre inkább olyan Hedvig, mintha mindannyian veled járnánk, és most mentünk volna először családi vacsira, bemutatkozni. De azért, tudod, az van, hogy hatalmas arc édesanyád és az apukád!

– Ja, ja, igazi vörös királynő, apád meg az a tipik őrült professzor forma a dáma mellett! – kontrázta Alex. Örültem, hogy így látják. A szüleim védelmére is ugyanolyan szükségük volt, mint az enyémre. Az ő empátiájuk is ragasztó volt az ötágú csillag közepén, ami segített együtt maradni.

Mindeközben nem múlt ám el a veszély. Lean is szerepelt a musicalben. Nem telt sok időbe, hogy a körülöttem való korzózása után a színfalak mögötti raktárban egymásba fonódjanak a szavak és a karok. Bogdán hamar kiszagolta.

Szilveszterre ott tartott a fokozódó nemzetközi helyzet, hogy Bogdán, Alex és Zoárd is elkísérte már Leandert egy hosszú sétára, hogy pár pofonnal figyelmeztessék:

– Ha egy ujjal is hozzányúlsz, ha bántod, akkor nyissz! Kitekerjük a csinos kis nyakad!

Mindhiába. Leandert végül én küldtem el újra.

– Leander, lefeküdtél valaki mással. Egy kurva sátorban! Talán csak az emlékemet csaltad meg, de elég kárt tettél így is. Nem hiszek bennünk többet!

És útjára indult a százlábú romlás.

Alexet nem vették be a darabba. Nem vállalták a devianciáját. Emiatt kevesebbet volt velünk, de cserébe mindannyian kaptunk egy keresztanyát, Ramónát, a sulis kórus vezetőjét. Az egyetlen belsős menedék lett a bürokrácia és a korrupció vásott fogú útvesztőiben. Ennek a pöttöm, mindössze százötven centiméteres nőnek fekete volt a haja, de benne rejlett egy piros csík. Volt egy kisfia. Igazi, jó anyánk volt nekünk is mindig, a fekete bárányoké. Nem szenvedhette azt az indokolatlan kitaszítást, ami a fiúkat érte. Csodáltuk őt, és szomjaztuk a jelenlétét. Alexet kevésbé ismerte, de azért ő is elfért velünk a szárnyai alatt.

Alex rossz volt. Az igazgató és Ilka néni kipiszkálták a drámatagozatról és átkerült az általánosra. Feltalálta magát, de a helyzet megaláztatásként érte. Hamarosan Bogdánt is beszélőre hívták. Ha nem távozik magától, segítenek neki.

Egyszerűen azzal irritáltuk a teljes társadalmat, hogy sötét ruhákban jártunk és nem vágtunk jó képet a rabszolgasághoz, főleg a mélytudatlan gerinctelenség szóban forgó, ódivatú formáihoz. Ahogyan egyszer épp Ramóna fogalmazott: „Hedvig, az a baj, hogy rossz végére születtünk a fasznak, de mindenesetre könyvet tudnánk írni a szopásból!”

Így is volt. Hiába vittek minket körbe az országon. Felléphettünk a keleti határon várszínházban, a Capitoliumi Színházban, Budapesten, de a fiúk mindenütt kizsigerelésnek voltak kitéve. Zoárdot és Bogdánt hagyták dolgozni, de tulajdonképpen csak kikészítették a bőrüket cserzés előtt. Többé nem volt olyan előadás, amin józanul vettek volna részt. Egymás után tekeredtek fel a csigák és morzsolódtak a növénymartalékok a férfiöltözőben.

Egyre abszurdabb momentumok roncsolták a belső rendet.

Kormos, a legidősebb, aki szoros értelemben nem is tartozott a család körein belülre – de csak azért nem, mert őt hosszútávon még mi sem toleráltuk – kikelt magából. Fajtalankodásért állították félre. Repült a darabból. Rossz ötlet volt zavarában bemutatnia a farkát a főszereplő kislánynak. Léna sírt, akkoriban jártak, Ilka ordított. Schwartzot kirúgták. Mintha a fekete sárkány egyik fejét levágták volna. Eldöntöttem: itt hagyom ezt a foszladozó hazugságtákolmányt, iskolát váltok.

Nem sejtettem, hogy márciusra, mikor épp nyakra-főre ünnepeltük a banda tagjait, Alexet páros lábbal rúgják ki. Pedig az utóbbi időben kifejezetten meghúzta magát – igaz, az éjszakákat egy csikkszagú lakásban randalírozták végig, pár utcányira az iskolától. Ide hordták fel a véletlenszerű lányokat. Nem vetettem meg őket érte. Mind éheztünk.

Na már most. Tudvalevő, hogy a szerelmet bennünk előidéző kémiai folyamatok és a hormonok egy szakítás után minket még szerelmesebbé tesznek, mint amilyenek korábban a kapcsolat eredeti ideje alatt voltunk. Szegény Vince! Krónikus göndör-barna-haj és kékeszöld-szem fétisben szenvedett, ami arra sarkallta, hogy Debrecenbe is utánam jöjjön. Csak Leander ingerlésére volt jó, de le kellett törnöm a kis lovag szarvait. Nem kellett eléggé sem most, sem korábban. Vince szeretete nem impozáns volt vagy romantikus, hanem csoffadt és kellemetlen, mint az ajtónk előtt hagyott rózsái.

Levélben búcsúztam el tőle. Mint később D-től megtudtam, soha nem bontotta fel, de legalább nem keresett többé. Ő volt az egyetlen zaklatóm, akitől sikerült az első, még csak nem is haragos felszólításra megszabadulnom. Megértette, bár ettől függetlenül a testi hasonlóságok felismerésével rámászott Dominikára.

Nem Leander vádló tekintetét volt a legnehezebb elviselnem. Jobban zavart a művésztanáraink kényszere arra, hogy minket minden darabban szerelmesekként tüntessenek fel. „Hisz olyan jók együtt!”

Samu, egy a korhadt harmincas színészoktatóink közül, sportot űzött ebből. Mintha igazán nem értette volna meg, hogy nem vagyunk a szó szoros értelmében egy pár. Samu is játszott a musicalben. Egészségtelen volt ez mindenki számára, nem tudtuk, hol van a „Hello” és a „Jó napot kívánok” határa. De legalább így egyszer volt alkalmam feltenni az ominózus kérdést:

– Szerinted mégis mivel kéne igazából foglalkoznom, meg többet? Kedvem mindenhez van, de tehetetlen vagyok.

Mire azt válaszolta:

– Nem tudom, Hedvig, te vagy az iskola Good Will Huntingja, nem tudok segíteni neked.

Igen. Ő volt ez a mondat.

Valentin-nap környékén a változatosság kedvéért eszembe jutott Leander. Madártejet csempésztem a táskájába, ő pedig egy verset rejtett el a naplómban. Ezt akkoriban gyakran csinálta. Mivel folyamatosan nálam voltak a kis füzetek, kifigyelte, mikor nem vagyok az öltözőben és belecsempészte az aktuális nyáladzást. A versekben az állt, miként tenne egy jó darabig talonba, „míg más virágmezőkre szálldogál tova”. Az aktuális tisztást úgy hívták: Flóra.

Rettenetesen írt. Egyenesen öklendeztem a verseitől, szánalmas ömlengés volt mind. Mégis elhitette majd’ az egész várossal, hogy ez „fennköltészet”. A kézírása is biztos jó csemege lett volna bármely grafológusnak…

Már döngetett kapuinkon a tavasz. Nem láttam a hazugságot. Aztán csak két egymásba kulcsolt kéz tűnt fel az előttem elnyúló pad alatt. Leesett az állam és hápogva néztem körbe. Mint kiderült, megint csak én nem értesültem a dologról időben.

Ez egy keddi nap volt. Aznap táncórán pattogtunk estig. Aznap már nem volt itt Alex. Aznap túl sokszor hívtak a portára, hogy én csörgessem helyettük az elkóborolt farkast, hátha nekem felveszi –hivatalosan még nem szűnt meg a jogviszonya. Aznap nem értettem semmit. Aznap is szörnyű álmom volt – minden éjjel meghaltam, de az ébredés sem volt jobb a fulladásnál…

Berohantam a mosdóba. Sikítottam, ahogyan a torkomon kifért. A harmadik sikítófrász.

– Valaki vigyen ki innen! – Noémi törte rám az ajtót, és magához ölelt.

– Semmi baj nincs, Hedvig, gyere ki, nem lesz gond! Csönd, csönd!

Aztán ő is sírni kezdett, mire a lépcsőhöz értünk, és mindenki körbeállta. Fájt neki, hogy a fiú, akit kinézett magának, nem küld elég boldog szmájlit. Rám nem figyeltek, tovább szaladtam. Öltöző. Öltözőben táska, táskában tolltartó, tolltartóban tű és körző, sebbenzin is kéne.

A zuhanyzók között bújtam el. Az utolsó padkán ültem a penészedő falak között. Bal csukló megfeszítve, körzőhegy bele a bőrbe. A tű nem volt elég éles. Lassan hasította a hét réteget, és többször át kellett szántanom a vonalon, hogy elég mélyre menjen. Pirosló orral és tág szemekkel meredtem a sebre. Mély levegő!

– Hedvig, ezt talán nem kéne! – hintázott be egy homályos fej az ajtón. Sanda megvetéssel néztem vissza rá.

– Én inkább bemegyek – mondta, mire felhúztam a felső ajkamat, mintha vicsorognék, és ő úgy vette, bólintottam.

A terembe érve pörögni kezdtem a vörös szaténszoknyák között. Egy fiú a vállára emelt, a bal csuklómat pedig a magasba tartottam. A forgás egy percre sem állt meg. Keringő. Alig vérzik.

Másnap Lean felkeresett. Az egyik folyosó végében volt egy kis pótszínpad. Arra kuporodtunk áttárgyalni a történteket. Rettenetes fájdalmat éreztem, elmúlt az a frissesség, ami a vágás szélének pirosságából eredt. Átvertek, kijátszottak, Alex pedig hiányzott nekem.

Elmondtam, hogy nem baj, hogyha belezúg Flórába, de ne nézzen gyagyásnak. Tudtak a kezemről. Tudták, hogy vágtam.

Egy éjjel kiszöktünk, hogy kicsit összeölelkezhessünk egy erdei bungalóban. Lebuktunk. Flóra udvartartása hamar tudomást szerzett a dologról. Csalni a nextet az ex-szel, aki végül is nem is ex, inkább csak egy „még mindig”. Nem igazán tudtam eldönteni, mit remélhetek. Gertrúdról, aki a fejleményekről tájékoztatott, el tudtam képzelni azt is, hogy Flóra küldte a közelembe, mint valami kémet. Ő nálam sokkal avatottabb volt Lean és Flóra ügyében. A következő reggelen már rég morajlott a susmus. A lányok, akik meglestek bennünket, azonnal elpletykálták, amit láttak, persze szaftosan és színesen. Flóra pedig tajtékzott.

Engem arról is elfelejtettek tájékoztani, hogy amint felpattantunk a titkos csókpartiból, Leander megeresztett egy telefont kedvenc virágszálának és kitálalt. Persze vadiúj perspektívából. „Bocsásd meg, hogy félreléptem.” Megvallotta, hogy én, a gaz elcsábítottam, de valójában már RÁ van szüksége.

Eltelt egy hétvége. Három nap katyvasz nélkül. Kikapcsolódott bennem egy gomb.

Hétfőn Leander nem értette, hogy miért nem szólok hozzá. Mikor elsuhantam mellette a terem ajtajában, utánam fordult:

– Hé, na, most mi van? Hová szaladsz? Mi bajod?

– Szerinted mi bajom?

– Elképzelésem sincs.

– Ó, tényleg? Na, akkor segítek. Erdő, bungaló…

– Csókolóztunk, igen, és?

– Tovább, törd a pici fejedet!

– Nem értem, mire célzol.

– Jaj, te mamlasz, hát Flóra?

– Ja! Szóval tudsz róla.

– Tudok, és hánynom kell. Ha két csajod van, legalább ne tudjunk egymástól egymásról!

– Na jó, figyelj, rohanok, de várj meg a folyosó végén.

Úgy is lett.

– Elegem van a játékaidból. – Lábaimat szétvetve ültem, ölbefont karral. Ő szemközt heverészett egy padon. Az iskolaszekrények bádogbordáit piszkálta. Idegesen néztem a műveletet.

– Ugyan már, úgyis az lesz, mint általában. Most nyűglődünk egyet, aztán megcsókollak, és minden meg van oldva.

– Tégy egy próbát!

Felállt, cuppantott. Ahogy sejtettem. Semmi.

– Még egyszer! Hátha…

Újra megtette. Teljesen hatástalan.

– Nekem erre nincs időm, majd beszélünk – és elrohant.

Pufogtam kicsit, aztán az udvarra oldalogtam. Ott állt Gertrúd Noémivel. Magukhoz intettek.

– Hedvig, nézd, mutatunk valamit!

Flóra legutóbbi üzenete volt. Monológ az elsőszámú érdemeimről.

„Hihetetlen az a gyógyszeres ribanc! Másra sem képes, csak tönkretenni mások boldogságát! Miért nem lehet csak úgy sírni? Neki fel kell vágnia az ereit, hogy figyeljenek rá, pedig semmi extra, csak annyit tud, hogy gusztustalanul hajlékony és nulla-huszonnégyben játssza az agyát!”

Megkottyant a táskámban a nyugtató. Az új pszichonénim adta.

Felnéztem a telefonból. A hátunk mögött, úgy tíz lépésnyire állt Flóra. Lepergett bennem a kisfilm arról, ahogyan megtépem. Mély levegő.

– Lányok, én azt hiszem, most hazamegyek – nyeltem egy nagyot, és fortyogva tovább krosszoltam.

Fél perc múlva telefonáltam Alexnek.

A famili és Lean együtt vonultak a napi beszerzésből visszafelé vezető úton. Velük volt még Bóbita, Arnold húga, akit féltve őriztek Alex társaságától, ugyanis a kislány évek óta halálosan szerelmes volt belé. Szemmel láthatólag nem sok sikerrel.

A zebra közepén értek egymásba lépéseink, hát azonnal belefogtam:

– Ide figyelj, Leander! Utasítsd helyre a kis szukádat, mert különben én fogom tisztába tenni, és abban nem lesz köszönet! Olyat kap, hogy a kórházpadló adja a másikat, világos?

Lean látszólag még mindig egy szót sem értett az egészből.

– Ne parázz már, engedd el. Ő ilyen, tudod, hogy jobb vagy nála, nem tehet róla, így reagál, ha veszélyben van.

– Nem érdekel, Leander. Különben is szép véleményed van a kedvesedről! Tűnj már a szemem elől! Kiborítasz! Engedj már el!

– De hiszen nem látod? Minket egymásnak teremtettek, olyan jól illenek egymáshoz még az árnyékaink is! – mutogatott a járdára.

Szerencsére hamar elterelték a figyelmem. Bóbitára összpontosítottam. Aznap még nem evett semmit. Szakadt harisnyájának az ülepe combja közepéig csúszott. Egy bottal a monogramját rajzolta a homokba:

– Egyszer még sokat fog érni, hogy itt jártam!

Kiderült, egy napon születtünk, és bármilyen idétlennek is tűnt, valójában pár órával ő volt idősebb. A többieknek nem tűnt fel, de egyre közelebb sodródtam Bogdánhoz. Összekötött minket az elfojtott sóhaj, amit várható távozásunk tüdeje eresztett szélnek.

Egy alkalommal úgy jött ki a lépés, hogy két előadás között Zoárddal együtt nálam aludtak. A változatosság kedvéért még Dominika társasága is tarkította az estét.

Zoárd hamar jóllakott, és pár felhőnyi marihuána után édes álomba zuhant a szoba közepén. Dominika félálomban forgolódott. Bogdán mellé feküdt az ágyra, én pedig közéjük. Bogó vállára ejtettem a halántékom.

– Szeretlek titeket! – mondtam.

– Mi is szeretünk téged, Hédi! – Csak Bogdán szólalt meg.

Meglepően szorosan ölelt meg, lassan halk simogatássá változott a szorítás. Apró ujjbegynyomások vontak összébb bennünket egy kevésbé testvéries fonatba. Borzongtunk. Az arcomat jobbról a nyakába fúrtam. Az illata, akár egy gyógynövényes raktáré füsttel.

A biztonság kedvéért gyorsan feltápászkodtunk, hogy a balkonomon elszívhasson még egy cigit. Langyosodott már az este. Nem csípett a tavaszdér. A fák felértek a tetőig, és alattunk elterült az erdő. Dominika és Zoárd odabent szuszogtak, a spangli kerek vége pedig felsistergett narancsosan, eregetve azt a jellegzetes illatot, a parfümünknek lehetett nevezni. Bogdán hanyatt dőlt egy nagy kerti székben. Rövid távon rámásztam. Magának köszönhette. Éppen átfújta a füstöt a számba, hátha így majd megtanulom, hogy kell azt letüdőzni, aztán az ajkait az enyémekre zárta. Visszacsókoltam.

– Ezt lehet, hogy nem kéne. – A szemét behunyta, de újra a szájához húzott.

– Akkor miért folytatod? – mosolyogtam, és már szinte haraptam a széles, de izmosan kemény ajkakat. A nyál épp csak nedvessé tette a vöröses hártyát. Gyorsult a lélegzet. Cikázott ki és be, tüdőből tüdőbe. Szánkázott rajtam a hideg.

– Menjünk be! – búgta. Kézen fogtam. Beleszunnyadtunk az ölelésbe. Nem kellett több a szájnál a szájhoz, csak úgy jó volt. Tilos, de régóta keresett.

Pár órával később felzizzentünk, és abból mozgolódás lett. Tapasztalatlan voltam. Vezette a kezemet. A tenyeremben landolt valami meleg és áttetszően fehér. Kifújta a levegőt és elaludt, az én lábaimon pedig végigkúszott az első hajnali fény.

Másnap nem emlékezett. Nem szóltam egy szót sem. A kérdések bennem rekedtek.

A következő hétvégén a hegyekbe kirándultunk az osztályommal. Leander csak a második napon csatlakozott. Addigra egészen kiestem az ökoszisztémából. Magányos, sötét pont voltam, és mi tagadás, marha jól esett. Zoárd nem jött a buszos túrára. Persze Leandert nem tartotta vissza kényelmes fekete pajzsom, kényszert érzett, hogy mellém üljön.

Ez is egy visszakönyörgési kísérlet volt, bármily meglepő. Nemet mondtam.

Estig vártam. A nyirkos fák alatt találkoztunk, míg a többiek sorra áldozták fel józanságukat a szégyen kőasztalán.

– Lean, én elmegyek. Nem leszek az osztálytársatok többé – böktem ki.

Eddig csak Bogdán tudta. Közös volt a titkunk. Az ő petrencerúdja is kifelé mutatott innen. Leanderben valami roppant egyet. Kétségbeesett, könnyes jajveszékelésbe fogott. Reszketve szorongatott, ahol csak ért.

– Ne, az nem lehet! Te nem mehetsz el! Te maga vagy itt az élet! Nem mehetsz el, drága Hedvig… Hedvig!

Levegőt is alig kapott. Aztán rádöbbent, hogy nem ölelem vissza. Felállt és elkullogott.

Бесплатный фрагмент закончился. Хотите читать дальше?

Пред.1 23

Zajlás

С этой книгой читают